Milyen áldozatokat követelt a református egyháztól bő négy évtized alatt a kommunizmus?

A társadalom túlnyomó részétől a legkülönfélébb áldozatokat követelte. Voltak, akiket megölt, másoknak az egzisztenciáját, előmenetelét tette tönkre. Mindezek érintették a református egyház tagjait is. Az első atrocitások a Vörös Hadsereg bevonulásához köthetők, akár a nők tömeges megerőszakolására vagy a malenkij robot elhurcoltjaira gondolunk. De már a szovjetek közeledésével megindult a menekülés is, ami a következő években, ahogy egyre inkább látszott, mi készül itt, csak fokozódott: végül negyedmillió ember távozott hazánkból. Óriási érvágás volt ez a világháborúban már amúgy is kivérzett Magyarországon, ahogy az '56-os forradalom és szabadságharc leverését követő menekülési hullám is. A '48–49-es fordulat után megkezdődött a társadalmi szervezetek feloszlatása, a földek elvétele, megtörtént a még megmaradt iskolák államosítása, és megindultak a módszeres és célzott üldözések, például a református egyház társadalmi bázisát jelentő parasztság tönkretétele. A szabadságharc megtorlását követően a Kádár-rendszer már kevesebb életáldozatot és látványos üldözést hozott, de még a '60-as évek végén is álltak a bíróság előtt református lelkipásztorok, elég ha Kovács Bálinték esetére gondolunk. Ravasz László a '70-es évekre már úgy jellemezte a helyzetet, hogy a református egyház az ellenségei kezébe került. Ez azt jelentette, hogy a titkosrendőrség teljesen behálózta azt, a vezetés pedig a hatalom kiszolgálója lett, olykor már nem is az Állami Egyházügyi Hivatalhoz kötődő, hanem egyenesen moszkvai kapcsolatokkal.

Kovács Bálintéknak miért kellett bíróság elé állniuk?

Ők ifjúsági munkával próbálkoztak. Ez tűnt fel a hatalomnak. A hasonló perek célja a megfélemlítés volt. Kádárék próbálták titkolni ezeket az ügyeket a Nyugat elől, itthon viszont gondoskodtak róla, hogy mindenkihez eljusson a hír azok közül, akiket meg akartak félemlíteni. Sajátos működése ez a kádári rendszernek. Emiatt nevezték puha diktatúrának, jóllehet nagyon is kemény volt: mutatja például, hogy még '89-re is hatvanegy beszervezést terveztek Budapesten, aminek nagyobb részét végre is hajtották.

Pedig már a vak is láthatta, hogy vége a rendszernek.

Az emberek jó része valamilyen módon megzsarolható. Ezért nem vagyok híve annak, hogy az egykori ügynököket üldözzék, mert jelentős részük szerencsétlen, sarokba szorított ember volt. A rendszer működtetőit kellett volna felelősségre vonni, amíg lehetett, és nem a kisembert, akit megfélemlítettek, és ezért jobb híján aláírt.

És aki maga is áldozat volt...

Legalábbis részben az volt. Mert kérdés, hogy aki kényszerből aláírt, utána készségesen együttműködött-e a hatósággal, vagy a lehetőségeihez képest azért tekintettel volt az általa megfigyeltekre. A jelentésekből ugyanis kiolvasható: voltak buzgó ügynökök, de olyanok is, akiket kidobtak az állományból azért, mert semmire sem jutottak velük.

Legutóbbi interjúnkban az egyházi múltfeltárással kapcsolatban azt mondta, hogy annak néhány mozzanatával nem ért egyet, de végső soron minden az illetékes zsinati bizottságon fog múlni. Azó­ta eltelt öt év. Elégedett?

Kis cinizmussal azt mondhatom: ha nem akarunk megcsinálni valamit, nevezzünk ki egy bizottságot. A katolikusok hasonló testülete húsz éve működik eredmény nélkül. Az evangélikusoké pedig akkor torpant meg, amikor már eredményeket produkálhatott volna. A protestantizmus nagy előnye, hogy a lelkészeknek lehet családjuk, ám ilyenkor nagy hátrány is ez. A lelkészdinasztiák szinte mindegyikében előfordul egy-két érintett, és ha a régiek már nincsenek is köztünk, az utódok sem szívesen engedik nyilvánosságra az egyébként dokumentálható tényeket. Pedig, ha a hátratételt szenvedők számára nyújtott lelki jóvátétellel el is késtünk már, a történeti igazsággal adósak vagyunk, elsősorban a magunk számára. Az ember és a közösség ugyanis a saját múltjával azonos. Akár tetszik neki, akár nem, akár bevallja magának, akár nem, ott van vele, benne, ezért fontos megismernie.

A köztévé ön által is szerkesztett, a rendszerváltoztatás huszonöt évvel ezelőtti eseményeire emlékező Szabadság tér '89 című műsorában elhangzott, hogy az átalakulás nagyon rossz egészségügyi állapotban érte a magyar társadalmat. Bár halálos ítéletek a '60-as évek közepétől már nem születtek, de tíz- és száz­ezrek haltak meg idő előtt szív- és érrendszeri, valamint daganatos betegségekben. Ez is a kommunizmus számláját terheli?

Miután a Kádár-rendszer kolhozokba terelve felszámolta a birtokos parasztságot, majd rájött, hogy a rendszer nem működik, engedélyezte a háztájit. Ha valaki kicsit jobban akart élni, egyről a kettőre akart jutni, a munkahelyéről hazaérkezve a ház körül elkezdhette a második műszakot. Ennek az önkizsákmányoló életformának lett az eredménye a magyar társadalom rendkívül rossz egészségügyi állapota. Ehhez társult az általános reménytelenségérzet, ami az alkoholizmus és az öngyilkossági mutatók növekedésével járt. A Kádár-rendszer a társadalom alapzatát rohasztotta szét, és ennek következménye, hogy Magyarországon még ma is jóval alacsonyabb a várható élettartam, mint a száz évvel ezelőtt még velünk közel azonos fejlettségi szinten álló Ausztriában vagy Finnországban.

A rendszerváltoztatás milyen állapotban érte a református egyházat, hogy fogadták az eseményeket a közösségek és a vezetők?

Az egyház erre az időszakra a lét és a nemlét határára jutott. Csak azért volt benne valamennyi élet, mert még éltek azok a generációk, amelyek családon belül tovább tudták adni a hitet. A kérdés az volt, mit kezd az egyház azzal a helyzettel, azzal a szabadsággal, amit a társadalom többségéhez hasonlóan ő maga is váratlanul, Isten kegyelméből kapott, és nem kellett harcolnia érte. Az egyházvezetés inkább kivárt, és a lassú változás, a konszenzusok politikáját kívánta folytatni. A velük szemben véleményüket egyedüliként artikuláló túl kegyes radikálisok alulmaradtak. Ők azt hitték, csak azért nem járnak az emberek templomba, mert tiltják. Aztán megszűnt a tiltás, és a templomok továbbra is üresen maradtak. Miközben a politikai és főleg a gazdasági életben a társadalmat érintő rohamléptékű változások történtek, az egyházban nem történt semmi. Valójában senki nem tudott megfelelő válasz adni a kialakult helyzetre. A nyugati nagyhatalmi érdekek érvényesülésének és a kommunista elit gazdasági előnyszerzésének következtében pár év alatt másfél millió munkahely szűnt meg. Máig ezt nyögi a társadalom.

Mi lett volna az egyház részéről a jó magatartás akkoriban?

Vizsgálni kellett volna, hogy a politikai-gazdasági átalakulás milyen társadalmi változásokat hoz, hogy ez a kairosz milyen lehetőségeket nyit meg az egyház szolgálata számára. A nyolcvanas években elindult néhány szeretetszolgálati ág, a drogmisszió és a fogyatékosgondozás jól működött, de fontos lett volna, hogy a református egyháznak ne csak a társadalom peremén élők, hanem a többség számára is legyen mondanivalója. Nagy szükség lett volna az egyház közösségépítő szolgálatára is, csakhogy a túl kegyes mozgalmak már akkor is csupán az evangélium hirdetését tekintették a feladatuknak. Ami persze önmagában helyes, de nem elégséges. A liberális irányzatok jó része pedig hiteltelen volt a kommunizmussal folytatott kollaborációja miatt, így csak kevés gyülekezetben sikerült felpezsdíteni a közösségi életet.

A negyedszázados évfordulón, nem függetlenül számos mai problémánktól, sokan felteszik a kérdést, hogy sikeres volt-e a rendszerváltoztatás. Hogy látja ezt a református egyház vonatkozásában?

A 2001-es népszámlálás eredménye ugyan kellemes meglepetést okozott, ám a 2011-es adatok számomra annál ijesztőbbek: egymillió-hétszázezer fővel többen nem nyilatkoztak a felekezeti hovatartozásukról. Ez azt mutatja, hogy nem sikerült megszólítanunk a tömegeket. Nem arról van szó, hogy dunamelléki főgondnokként tiszántúli testvéreimet akarnám bántani, de nyilván mindenki átérzi annak a súlyát, hogy a kétszázezres kálvinista Rómában már tíz éve is csak 83 ezren vallották magukat reformátusnak, és most ez a szám 52 ezerre csökkent. Sajnos a mai napig elmaradt a református társadalom és a református közösségek szociológiai-szociográfiai felmérése, illetve a rendelkezésre álló statisztikai adatok feldolgozása. Szükség lenne erre ahhoz, hogy lássuk: az elvándorlás és a demográfiai tendenciák okozta problémák mellett miért van az, hogy valahol elevenek, máshol pe­dig haldokolnak a közösségeink. Meggyőződésem, hogy a református egyháznak az evangélium hirdetése és a kegyesség ápolása mellett a kultúra terjesztését és az emberi kapcsolatok építését, a közösségfejlesztést is fel kell vállalnia, különben megszűnnek a gyülekezetei, és nem tudja az általa fontosnak tartott értékeket közvetíteni a magyar társadalom szélesebb rétegei felé.

Az Egyházi Jövőkép Bizottság (EJB) a Zsinat őszi ülése elé terjesztett jelentésében fontos, stratégiai jelentőségű megállapításokat tett. Az Érintés című munkafüzet pedig a gyülekezetek tágabb környezetéről volt hivatott információval szolgálni.

Az EJB valóban fontos megállapításokat tett, de az Érintés című füzet nyújtotta lehetőséggel kevés gyülekezet élt. Ráadásul ezek jelentős része – különösen ott, ahol a lelkipásztor a túlkegyesség állapotában van – most sem vette észre, hogy végre ki kellene mozdulnunk a templom falai közül, és meg kellene kérdeznünk a körülöttünk élőket, miként látnak minket, mit gondolnak rólunk, mit becsülnek vagy kifogásolnak bennünk. Sok helyen a szokásos belterjes keresztyén öntetszelgés lett a felmérésből, és számos gyülekezet ismét csak azt írta le, hogy mit gondol saját magáról. Pedig míg az előbbiből sokat lehetne, az utóbbiból aligha van mit tanulni.

Túlzott kegyesség... Nem tart attól, hogy az őszi egyházi választáson a kifejezést magukra vevő lelkiségi irányzatok megvonják öntől a bizalmat?

Egyébként sem hiszem, hogy rám szavaznának.

De mégis, mi a gond velük?

A túlkegyesség tapasztalataim szerint mindig önteltséggel, szeretetlenséggel és ítélkezéssel jár együtt, és így bezárkózáshoz vezet. Márpedig ha nem mozdulunk ki ebből a belterjességünkből, hogyan lehetnénk sóvá és kovásszá a világban, miként teljesíthetnénk a missziói parancsot?

Kiss Sándor

Február 25-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Az ebből az alkalomból készült interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2014. február 23-i számában.