A hajléktalanok megérdemlik sorsukat? Kinek érdemes segíteni? Hogyan viszonyuljunk a kormány hajléktalanokat érintő rendeletéhez? Ezeket a kérdéseket is megvitatta csütörtök este a budapesti Adna kávézóban Nagy Gergely református teológus, Lukácsi Katalin római katolikus hitoktató, Kálmán Attila újságíró és Patkó Dömötör pszichológus, a Tibi atya oldal egyik munkatársa.

Zsótér Dániel, újságíró, a #HITVITA sorozat szerkesztő-riportere az est moderátoraként először a résztvevők témával kapcsolatos álláspontjára volt kíváncsi: Lukácsi Katalin, a Kereszténydemokrata Néppárt volt politikusa válaszul elmondta, magánemberként kezdett a hajléktalanokat érintő témával foglalkozni, megvizsgálva egyháza tanítását is. „Isten megáldja azokat, akik a szegények segítségére sietnek, és kárhoztatja azokat, akik elfordulnak tőlük: »Aki kér, annak adj, s attól, aki kölcsönt akar tőled, ne tagadd meg« (Mt 5,42). »Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok« (Mt 10, 8). Jézus Krisztus a maga választottait arról fogja fölismerni, amit a szegényekért tettek. Krisztus jelenlétének jele, hogy »a szegényeknek hirdettetik az evangélium« (Mt 11,5)” – idézte a katolikus katekizmus 2243. pontját, majd hozzátette: Krisztus maga is többször élt hajléktalanként, ahogy több bibliai történet is megmutatja, miként érdemes a nincstelenek felé fordulni. A hitoktató azt is elmondta, Székely János szombathelyi megyéspüspök nyár közepén nyilatkozott az Alaptörvény módosításáról, és így a hajléktalankérdésről is: szerinte is törekedni kell arra, hogy senki se lakjon az utcán, de nem az a megoldás, ha kriminalizálják ezt a helyzetet, sokkal nagyobb segítség lenne, ha módosítanának az önkormányzatok és az állam kötelességein is – ez a katolikus egyház hivatalos álláspontja.

Patkó Dömötör a VIII. kerületben lakik, személyesen is sokat találkozik hajléktalanokkal, de a vitát megelőző napokban ellátogatott az Oltalom Alapítvány hajléktalanszállójára, ahol inkognitóban eltöltött egy kis időt, hogy megismerje az ott élők helyzetét. „Szerintem a hajléktalanság egy keretvesztett állapot. Mindenkinek van napi rutinja, ami okozhat szorongást, de olyan keretrendszert hozunk létre magunknak, amiben ezek ellenére is tudunk működni.” Mint mondta, a hajléktalanság az az állapot, amikor valakinek a keretrendszere már nem kompatibilis senki máséval, így ennek a kérdésnek a „romantizálása” óriási képmutatás: „a tényekkel sokszor nem foglalkoznak az erről beszélők”. Emlékeztetett arra az ószövetségi gyakorlatra is, mely szerint a szegények összeszedhették az aratás közben lehulló kalászokat – de azért nekik kellett megdolgozniuk: „Ott is megjelenik már, hogy nem nekünk kell gondoskodni jólétükről, elég gondoskodnunk arról, hogy túléljék. Ha mesterségesen adunk olyan dolgokat, amik az ő keretrendszerükbe nem férnek bele, konzerváljuk őket abban az állapotban, amiben vannak és megnehezítjük a kilábalásukat.”

Kálmán Attila úgy látja, a rendeletről beszélni olyan, mintha néhány orvos a gyógymód ismeretében csupán arról beszélne, hogy púderhasználattal elfedhetők a tünetek. „Szerintem a lakhatási szegénységről kell beszélni, hiszen valahol lakni emberi jog, de világszinten egyre több problémával szembesülnek ezzel kapcsolatban. Magyarországon egy kutatás szerint a polgárok 45%-ának gondot jelent a lakhatás” – figyelmeztetett. Ez alapján veszélyeztetett csoportba tartoznak az egyszülős családok, az albérletet fizető fiatalok és az egyedül maradt idősek is. Az újságíró szerint a valós problémával kell foglalkozni, mert „egyre lyukasabb Magyarországon a szociális háló, a lakástámogatás rendszere sem elég kidolgozott, ilyen módon a hajléktalanrendelet csak a probléma elfedése”.

„Nem véletlenül nem hívtunk szociális munkást vagy hajléktalant erre a vitára, az már egy másik szintje annak, hogy ezt a problémát a társadalmi diskurzusba emeljük. Közéleti szereplőket és teológusokat akartunk megszólaltatni, akik közvetlenül is találkoznak az utcán élőkkel és segítségre szorulókkal” – foglalta össze a rendezvény célját Nagy Gergely. A lelkipásztor arra is emlékeztetett, hogy a Biblia tanítása alapján az ember Isten képmására teremtetett, ezért egységes bánásmód illet meg mindenkit – ahogy Krisztus parancsa is mindenkire vonatkozik: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” Emellett Jézus és az apostolok is voltak olyan helyzetben, amikor hajléktalanként éltek, ekkor felszólították az embereket a segítségnyújtásra, így ez keresztyéni kötelességünk is. „Nagyon komoly munkát végez ebben a kérdésben a Magyarországi Református Egyház, akár a Tiszta Forrás Alapítványra, akár a nagyvárosok hajléktalanellátásra gondolunk” – emlékeztetett. Szerinte a tüneti kezelés is fontos, ahogy a kiváltó okok felismerése is – utóbbit a lelkész nem a lakhatási gondokban látja, hanem a mikroközösségek, a gyülekezet és családi kapcsolatok hiányában.

Meg is érdemli?!

Kálmán Attila szerint az alapprobléma, hogy „érdemes” és „érdemtelen” szegényekre osztják a társadalmat, a munka alapú rendszerben a munkához kötődnek a juttatások. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának (EMMI) egy tervezett rendelete pedig integrálható és nem integrálható hajléktalanokra osztaná a rászorulókat: míg az első csoport közmunkaprogramon keresztül visszavezethető a társadalomba, addig a másik már nem, így ők különböző szállókon kapnának valamiféle munkát. „Ez egy olyan politikai döntés, ami arról szól, hogy elfogadjuk-e, hogy minden embert ugyanolyan jogok illetnek meg, vagy érdemesekre és érdemtelenekre osztjuk a társadalmat. Én az előbbi mellett teszem le a voksomat, mert szerintem az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata előrébb való, mint a Biblia” – fogalmazott az újságíró.

Ezek alapján kinek lehet segíteni és kinek nem? „Olyan embereknek, aki egyáltalán nem kéri és nem hajlandó ezért tenni, nem lehet” – mondta Patkó Dömötör, de azt is hozzátette, nem tudja, van-e a hajléktalanságra vagy szegénységre univerzális megoldás. Tanulmányai alapján pszichológiai példát hozott: egy fuldoklón is úgy szoktak segíteni, hogy az oda úszó maga elé húzza lábait és ha a fuldokló túl keményen kapálózik, akkor el kell rúgnia magát, különben mindketten megfulladnak – így rúgja el magát sokszor egy mentális betegségekkel vagy függőségekkel küszködő ember környezete is. „Másik segítségnyújtási alapelv, hogy semmit sem végzünk el ahelyett, aki segítségre szorul.  Eszerint nem érdemes pénzt adni, mert ez infantilizált létállapotot hoz létre, ezzel a gesztussal csak magamat mentem fel a segítségnyújtás alól. Az önmagukon való segítés lehetőségének megteremtése lenne a cél” – hangsúlyozta.

A keresztyéndemokratikus rendszerek, így az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata is a zsidó-keresztyén gyökerekből szökkent szárba – emlékeztetett Lukácsi Katalin. Elmondta: mivel az összes ember Isten képmása, ezért mindenkire így kell tekinteni, nemcsak a kedvesekre – nem érdemlegesség alapú a segítségnyújtás. Székely János püspök gondolatait idézve egy karambol példáját említette: ha valaki részegen okoz balesetet, hiába ő a hibás, a mentőhelikopter kórházba viszi, mert a legfontosabb az élet megmentése. „A hajléktalanoknál sem az kérdés, hogy megérdemlik-e a sorsukat, hiszen aki rászorul, annak segíteni kell” – foglalta össze a hitoktató, aki szerint az sem elhanyagolható, hogy nincs olyan, hogy „a hajléktalan”, ezerféle sors és életút van, egyikünk sem tudhatja, hogy lábalna ki hasonló helyzetből. „Emberségünk a megszólítottságunkból ered, így amikor nem szólunk a hajléktalanokhoz, dehumanizáljuk őket. A szegénységgel szembeni viszolygás enyhíthető, ha megszólítjuk őket” – tette hozzá.

Az elhangzottakkal Nagy Gergely részben egyetértett, de azt is hangsúlyozta, nem zárható ki az egyéni felelősség sem, fontos integrálódni egy közösségbe, családba, gyülekezetbe – ahová adott esetben tudnak segítségért fordulni. „Az állam feladata már nem az, mint a szocializmusban. A Bibliai szerint két feladata van: fenntartani a rendet és a békét, de az nem, hogy feltétel nélkül kiszolgálja bárki szociális igényeit” – magyarázta. És bár a Biblia alapján is fontos segíteni a szegényeket – ahogy azt az apostolok is tették – ezt sem szabad eltorzítani: „Segítek önként, szeretetből, mert megtért ember vagyok. Annyit adok, amennyire Isten lelke vezérel – erre nem megoldás, hogy a rendszer kötelező jelleggel beszedi a pénzt és önkényesen elosztja. Ez sem nem bibliai, sem nem járható út, de a helyzetet kezelni kell” – mondta a teológus.

Az atyai szeretet valósága

A beszélgetés résztvevői különböző eseteket is érintettek, hangsúlyozva, hogy felnövő állami gondozottak, rokkantnyugdíjassá válók vagy hiteltartozást öröklők veszélyeztett helyzetben vannak – számukra krízis esetén fokozottan nehéz visszakerülni a munkaerőpiacra. Ezek ismeretében Kálmán Attila az EMMI tervezett rendeletét a dologház-rendszer visszaállításának tartja, Patkó Dömötör tapasztalatai alapján viszont úgy látja, nem igaz, hogy egy hajléktalanszálló ilyen rendszerű lenne, hiszen „ott meleg van, adnak sampont, tusfürdőt, és fürdési lehetőséget biztosítanak” – olyan körülményeket, amik sokszor a kollégiumokban sem adottak. „Szép, hogy a mentő nem teszi fel a kérdést, hogy segítsen-e, amikor valaki felcsavarodik egy fára, és valóban ne tegyük fel annak sem, aki a Blaha aluljáró padlójára csavarodik, de pont azzal nem dehumanizálom őt, hogy nem mentem fel bizonyos normák alól. Nem az a dolgunk, hogy olyan életteret teremtsünk, ami ideális – tette hozzá. – A jelenlegi rendszer ideális abban a tekintetben, hogy az alapfeltételek adottak, ezt követően mindenkinek a saját jogán meghozott döntése, hogy bemegy-e dolgozni.” A pszichológus azzal is egyetértett, hogy a lakhatás alapjog, de ennek lehetőségét szerinte nem másnak kell biztosítani – a kapitalizmusra épülő társadalmi rendszert abból a szempontból találja jónak, hogy a munkával először adni kell valamit, hogy az ember kapjon is.

„Bár a lakhatás alapjog, a kérdés az, hogy közterületen életvitelszerűen tartózkodni alapjog-e – kapcsolódott a felvetéshez Nagy Gergely. –  Az atyai szeretet sem »debileket« nevel, hanem ha látja, hogy nem jó az út, amin szerette megy, határozottan fellép – például nem engedi halálra fagyni az utcán.” Mint mondta, nem kell mindent ráhagynunk felebarátainkra, megoldást kell keresni, ezért nem „keresztyénietlen” a kormány döntése sem. Kálmán Attila viszont arra a problémára hívta fel a figyelmet, hogy sokan a rendelet miatt mennek inkább a város környéki erdőkbe, ahol azonban hamarabb halálra fagynak. Nagy Gergely szerint azonban bárki fordulhat különböző helyekre nehézség esetén, vannak egyházi és civil szervezetek is, akik segíteni vágynak. „Sokan mégis azért menekülnek inkább az erdőbe a hajléktalanszálló helyett, mert nem szeretnének szabályokat betartani – ez összefügg a függőséggel, illetve a beköltözés nem egy biztos pénzforrás” – foglalta össze.

Lukácsi Katalin arra emlékeztetett, hogy bár a hajléktalanszállók nem lakhatatlanok, gyakran nem érzik azokat biztonságosnak. „Az utcán sokszor még mindig több autonómiájuk van, mint egy szállón. Nem gondolom, hogy akik támogatják ezt a törvényt, azok embertelenek, de azzal nem értek egyet, hogy ezt nem előzte meg átfogó program kialakítása az egyházakkal és különböző szervezetekkel együttműködve.” Azt is hozzátette: „Mélyen sért, hogy az én olvasatomban kisemmizett embereket használnak szavazatokért.” Mint mondta, az elmúlt nyolc évben már tehettek volna lépéseket, ezért nem a mostani gyakorlatot, hanem annak megvalósulását tartja embertelennek. „A civil szervezetek és egyházak támogatására van szükség, hogy egyéni életútstratégiához épített szociális segítségnyújtó programot dolgozhassanak ki.”

Patkó Dömötör azonban ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozta, inkább okoz kommunikációs problémát egy közterületen hagyott hajléktalan, mert azt üzeni, hogy bárki, bármikor odakerülhet, emellett szégyenérzetet kelt, ami miatt az ember legtöbbször félrenéz és ez megalázó az állampolgároknak. Nemzetközi kitekintésben vizsgálva is csak átmeneti sikerekkel találkozhatunk ebben a kérdésben – ami egyik országban működik, az a másikban nem biztos, hogy fog.

Mit tehet az utca embere?

A pszichológus azt is elmesélte, radikálisan változtak nézetei a segítségnyújtással kapcsolatban személyes tapasztalatai alapján, így nem ért egyet azzal, hogy bárki pénzt adjon a hajléktalanoknak, mert kontrolláltalan, mire költik – komolyabb segítség, amikor élelmiszert tudunk adni. „Azokat a szervezeteket kellene támogatnunk, akik tudnak segíteni a hajléktalanoknak. Nem az utcán élők körében kell megoldani a krízist, de ezt is kezelni kell. Most fontos lépést tett a kormány, már az is haladás, hogy beszélgetünk erről a kérdésről” – véli Nagy Gergely, aki azt is hozzátette, mikroszinten is reagálhatunk a problémára, feleadatunk olyan környezetet kialakítani, ami törődik azokkal, akik a veszélyeztetés felé sodródnak: keresztyén kötelesség azoknak a gyülekezeteknek a segítése, melyekben élünk, hogy támogathassák a rászorulókat.

Ezzel egyetértésben Kálmán Attila is elmondta: akik megszokták, hogy koldulásból tartják fent magukat, nem mennek be egy hajléktalanszállóra, hogy elessenek a bevételtől. „Fontosabb azzal foglalkozni, miért lesz valaki hajléktalan és mit tehet az állam egy ennyire bajba került emberért?” – tette fel a kérdést az újságíró, aki szintén a kis közösségek megtartó erejében hisz. Lukácsi Katalin a szentek szegényeket segítő történeteit hozta példaként válaszul, majd ezek alapján hozzátette: „Hiszek abban, hogy a sok kicsit megáldja az Úr. Ha mindenki kicsit ad abból, amilye van, az naggyá válhat.”

Patkó Dömötör felvetette, hogy hatékonysági kérdés is, kin segít egy rendszer – ami átvezetetett a vita utolsó témájára: mit érdemes tenni mentálisan sérült embertársainkért? A beszélgetés minden résztvevője egyetértett abban, hogy nélkülözhetetlen lenne újra egy országos pszichiátriai és neurológiai intézet felállítása, a pszichológus pedig jó példaként említette a tündérhegyi klinikát.

Az este végére mindnyájan egyetértettek abban is, hogy a jelenlegi helyzet olyan tünet, amit kezelni kell, ugyanakkor ez annyira komplex kérdés, hogy mélyre kell ásni a megértéséhez. Lukácsi Katalin búcsúzóul a cselekvés fontosságát hangsúlyozta, mint mondta, „ezzel építhető a szeretet civilizációja”. A hitoktató szerint a legveszélyeztetettebbek az állami gondozásból kikerülők és a függők, ezért az ő helyzetükre még sürgetőbb megoldást találni – amiben komoly szerepet játszhat a prevenció, ezen keresztül pedig az egyházak és civil szervezetek.

„Ezt a kérdést úgy tudjuk tovább tárgyalni, ha megfosztjuk magunkat a hazug narratíváktól és a média hatásaitól” – fogalmazott Patkó Dömötör, Kálmán Attila viszont arra is emlékeztetett, hogy az államnak meghatározó szerepe van, így visszhangozni fog a társadalomban, amit közvetít. Az előtte szólók gondolatait összefoglalva Nagy Gergely azt hangsúlyozta, biblikus alapon forduljunk egymás felé, úgy, „ahogy szeretnék, hogy velünk is cselekedjenek”. „A legkisebb társadalmi egységekben igyekezzünk odafigyelni egymásra és megelőzni, hogy a veszélyeztetettek utcára kerüljenek. Ha ilyet látunk, ne gondoljuk, hogy kizárólag az államnak kell segítenie, jussanak eszünkbe azok a szervezetek, melyek jelenleg is hatékonyan végzik szolgálatukat” – hangsúlyozta a teológus.

Farkas Zsuzsanna, fotó: Kalocsai Richárd