A Zsinat 2013-ban az úgynevezett lelkésztörvényben helyreállította, reformálta a lelkészbeiktatás törvényes rendjét: a lelkipásztor beiktatással kezdi a szolgálatát. Így kerül helyére, hogy a lelkészbeiktatás alkalmával nemcsak jelképesen adja át az esperes az egyházközség pecsétjét és a templom kulcsát, hanem akkor foglalja el hivatalát a megválasztott lelkész. Mindezt az egyházmegye közösségének megerősítésével: ezért végzi a beiktatást az esperes és ezért vannak jelen a lelkésztársak. A beiktatás a hivatalos úton való elhívás (vocatio ordinaria) megerősítése. „Akiket pedig megválasztottak, azokat a vének nyilvános istentiszteleten és kézrátétellel iktassák be." (II. Helvét Hitvallás)

Hat évtizede (!) még élt ez az ősi rend. Igaz, az évszázadok alatt változott a forma, de az alapvető rend az óegyháztól kezdve ez volt: a lelkipásztor beiktatással kezdi a szolgálatát. Aztán a kommunista állam beavatkozott az egyház rendjébe. Jó pár évig nem volt lelkészszentelés. A fel nem szentelt lelkészeket beiktatni sem lehetett, így ideiglenesen, püspöki engedéllyel szolgáltak. Végeztek mindent, de beiktatás nélkül.

Amikor végre megtörténhetett a felszentelésük, a sok éve szolgáló lelkészek beiktatását valami más ünnephez, például templomfelújításért való hálaadáshoz kötötték, meghívva a többi gyülekezetet, püspököt is. Így lett a lelkészbeiktatás a lelkésznek való köszönetmondás is, ajándékkal, új palásttal. Néhány évtized alatt ez lett a lelkészbeiktatás mintája. Általánossá vált, hogy a lelkészt hónapok, évek múltán iktatták be. Akkor, amikor „nagy" ünnepet lehetett tartani. Vagy amikor a püspök ráért... S nem vettük észre, hogy az egyház ellenségei által kikényszerített, sajátos történelmi helyzetben kialakult gyakorlat már mintává lett, „szent hagyománnyá".

A többi egyházi tisztségviselőt a szolgálatba lépése alkalmával beiktatják. A gyülekezeti lelkészt miért nem? Mert nagy ünnepet kell szervezni? Kinek? Hát nem egyedül Istené a dicsőség? Ünnep a lelkészbeiktatás akkor is, ha az a választás lezárását és a szolgálatba való belépést jelenti. Sőt: így helyén való ünnep! Akár hétköznap tartott istentiszteleten.

Egyébként olyan lesz, mint az az esküvő, amely több évi együttélés után történik. Persze ez is esküvő. A „vőlegénynek" és a „menyasszonynak" is jelentős fordulópont. Mégis formálissá válik az. A lényegen már túllépve, sokszor a külsőségekre kerül a hangsúly. Valamit pótolni kell...

Ha a beiktatás nem a szolgálat megkezdésekor van, akkor az ősi rendet felborító, majdnem felesleges, sőt nevetséges és megbotránkoztató elemeket is hordozó ünnepséggé válhat. Mert a lényege már elveszett. Ezért kerülhet a hangsúly az Isten előtti hálaadás és könyörgés helyett az ember ünneplésére. (Vajon mitől lettek annyira lelkészközpontúak a gyülekezeteink?)

Az elromlott gyakorlat folytatására nem lehet érv: a püspök akkor ér rá! Hiszen az esperes iktatja be a lelkészt! De az sem, hogy mindenütt ez a hagyomány! Hiszen ezt a „hagyományt" az egyház ellenségei kényszerítették ránk, alig fél évszázada!

Pedig ilyen és hasonló érvekkel bíráljuk felül mindmáig a teológiai és jogi érveket! Hiteles-e így emlékeznünk az ötszáz éves reformációra? Ha nem hajtjuk végre a Zsinat által törvénybe foglalt reformációt, van-e még értelme hangoztatni „az egyháznak szüntelenül meg kell újulnia" elvét? Milyen könnyű a reformációról beszélni, és milyen nehéz azt megélni... Néhány évtizedes „hagyomány" által velünk él az egyházromboló múlt. Szabad azon változtatni!

Futó Zoltán 

A szerző sarkad-újteleki és mezőberényi lelkipásztor, tiszántúli zsinati tag. A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 20017. november 12-i számában.