A Biblia megközelítőleg kétszázféle növényről ír név szerint. A leggyakrabban említettek, a gabonafélék, a szőlő és az olajfa – általuk pedig a kenyér, a bor és az olaj – ma is a mindennapi táplálkozásunk részei. Azonban nem mindennap foghatunk a kezünkbe papiruszt, illatos tömjént, szentjánoskenyeret, és nem mindennap láthatunk mirhafát. Nem kell azonban ezekért a Szentföldig utaznunk: Vácrátóton, az MTA Ökológiai Kutatóközpont Nemzeti Botanikus Kertben, vezetett séta keretében megnézhetjük, megszagolhatjuk őket.

A Biblia növényei tanséta másfél órája alatt nemcsak érdekes információkkal gazdagodnak a résztvevők, hanem jó alkalmat is kapnak az elmélyülésre és a hálaadásra Isten teremtett világának csodáiért. A tizenkét állomáson részletes magyarázatok és a kapcsolódó bibliai idézetek mutatják be az adott növényt, illetve annak általános növénycsoportját. A fügénél például megtudjuk, hogy a Szentföldön viszonylag nagy fává nő. „Kifejezetten szerették a települések kútjai mellé ültetni, mert nagyon jó árnyékot ad, szárazságtűrő, és a termése is jól hasznosítható, az egyik legsűrűbben előforduló gyümölcs a Bibliában, sok példázatban szerepel. A leggyakrabban említett ugyan a szőlő, de azt nem gyümölcsként ették, hanem elsősorban bort készítettek belőle" – mondja Fráter Erzsébet.

Sokkarátos eledel

A Szentföldön a füge virága, amely ránézésre csupán apró, zöld bogyónak tűnik, már ősszel megjelenik a fán, tavasszal pedig beérik a gyümölcs. Ezután újra virágzik, és nyár végén, ősszel ismét terem, így egész évben lehet látni a fügén, hogy a fa termékeny. Ezért történhetett meg, hogy amikor Jézus a fügefán nem talált semmit, ami a termésre utalna, kijelentette róla, hogy terméketlen.

Fráter Erzsébet másik gyümölcsre, a szentjánoskenyérre is felhívja a figyelmünket. Ennek a barna hüvelytermésnek a szivacsos belsejét lehet megenni, és sokkal több ember fogyasztja ma is, mint gondolná: pótkávék, levesporok és sokféle élelmiszer adalékanyaga. Az ókorban elsősorban állatok etetésére használták, a magja viszont egészen különleges célt szolgált: súlymértéknek használták többek között a gyógyszerkészítők és az aranyművesek, mivel minden egyes mag pontosan 200 mg súlyú. A görög neve keration, ebből ered a karát szavunk.

A szentjánoskenyér két érdekes helyen fordul elő a Bibliában. Az egyik Keresztelő János történetéhez kapcsolódik, amely szerint János, mielőtt elkezdte volna tevékenységét, a pusztában élt, sáskát és vadmézet evett. A nyelvészek szerint, akiknek fontos szerepük van a bibliai növények azonosításában, lehetséges, hogy a szó a sáskafát, azaz szentjánoskenyeret jelenhetett, ezt ehette Keresztelő János a méz mellett.

A másik történet, amelyben ez a növény előfordul, a tékozló fiúé, aki örökségét elszórva disznópásztorrá lett, és olyannyira nyomorgott, hogy szívesen megette volna az állatok moslékját is. Itt az eredeti szövegben a szentjánoskenyér, a keration szerepel, ezt a termést rágcsálták a disznók takarmányként.

Jónás ricinusa

Aki végigmegy a bibliai tansétán, ezzel a Botanikus Kert egy részét is bejárja. Öt állomás a kert napsütötte rendszertani gyűjteményi területén található, a többit már a hűs árnyékban sétálva találjuk meg. A ricinus, a séta egyik megállója is ad árnyékot – ha nem is a mérsékelt égövön, ahol egynyári növényként ültetjük, és legfeljebb egy-két méterre nő meg, hanem a Szentföldön, ahol fa méretűre is növekedhet ez a szép levelű cserje.

Ennek a növénynek az érdekessége, hogy Jónás történetében szerepel. Az Úr elküldte Jónást Ninivébe, hogy beszéljen az ottaniak bűneiről, világítson rá, mi az Isten akarata. Az ott lakó asszírok, akik annak idején a zsidók ellenségei voltak, erre megtértek, de Jónásnak ez nem tetszett, és duzzogva leült a hőségben egy bokor alá. Isten azonban egy kis férget küldött, amely megrágta azt, és reggelre a növény elhervadt. Jónás fejét pedig sütötte a nap, Isten pedig ezt mondta neki: „te szánod ezt a bokrot (...), én meg ne szánjam meg Ninivét?" Ezt a növényt a fordítások valahol tökként, másutt borostyánként, repkényként vagy szőlőként említik, de a bibliakutatók nagy része abban egyetért, hogy itt a ricinusról van szó, amelynek nagy a levele, gyorsan nő, puha a szára, és ha valami megrágja, hamar elszárad – magyarázza Fráter Erzsébet. A növény magjait is megnézhetjük, amelyek igen mérgezők, és némelyek szerint a jóllakott kullancshoz hasonlítanak – nem véletlen, hogy a vérszívó rovar latin nevében is szerepel a ricinus szó.

A tanséta Fráter Erzsébet A biblia növényei című könyvének anyagát veszi alapul a különféle növények bemutatásához. A kötetben olyan különlegességekkel is találkozhatunk, amelyek Magyarországon nem élnek meg, vagy nem lehet őket termeszteni, mert az éghajlat nem teszi lehetővé. Néhány bibliai növény azonban üvegházban bemutatható, ilyeneket is láthatunk Vácrátóton: például a papirusznádat, amelynek háromszögletű szárából készítették a papiruszt. A szár zöld héjából kosarakat és más használati tárgyakat fontak, és bár a Biblia a gyékény szót használja, a bibliakutatók szerint nagy valószínűséggel Mózes édesanyja is papirusznádból készítette a kosarat, amelyben vízre bocsátotta rejtegetett kisfiát. Erzsébet kiemel még egy érdekes dolgot a papirusszal kapcsolatosan: „Botanikusként nagyon jó érzés, hogy amikor ki­nyitom a Bibliámat, akkor is egy növény jut eszembe. A papirusznak egy Földközi-tengeri kikötőben volt a kereskedelmi központja, ez a város volt Büblosz, erről kezdték el a papirusztekercset biblionnak nevezni. Ennek a görög szónak a többes száma pedig a biblia."

Aranyat, tömjént és mirhát

A tanséta egy másik üvegházban folytatódik, itt megszagolhatjuk a tömjén szárított gyantáját, és megnézhetjük a mirhafát, amelynek szintén a gyantáját használták az ókorban. Ezek a sivatagi cserjék nem voltak őshonosak a Szentföldön: a mai Jemen környékén és Afrikában gyűjtötték be ezeket a fontos és drága kereskedelmi cikkeket, amelyeket nagy karavánok szállítottak Egyiptomba és más közel-keleti országokba, ahol nagy mennyiségben használták azokat. Amikor a babiloni bölcsek a csillagok állásából kiszámították, hogy meg fog születni Izráel királya, és meg akarták látogatni, az akkori kor legértékesebb ajándékait vitték magukkal: aranyat, tömjént és mirhát.

A tömjént akkoriban is füstölésre használták, Isten dicsőségét, tiszteletét fejezte ki, a mirhát azonban elsősorban sebgyógyító, fertőtlenítő kenetekbe, olajba keverték, balzsamokat készítettek belőle. Az egyiptomiak balzsamoztak holttesteket, viszont a zsidóknak Isten megtiltotta, hogy az elhunyt testével az örökkévalóság számára bármit tegyenek, tehát a tartósítás nem volt céljuk. „Amikor Jézust elhelyezték az előre elkészített sziklasírba, a gazdag farizeus, Nikodémus mirhát és aloét vitt magával, de nem azért, hogy azokkal a testet megőrizzék, hanem azért, hogy a szagokat elfedjék velük. Lenből készült lepelbe burkolták a testet, és a lenrétegek közé tették az illatszereket. Amikor másnap mentek az asszonyok, hiába keresték Jézust. A mi nagy örömünk, hogy nem volt szükség további mirhára és balzsamra, mert Jézus feltámadt" – világít rá a kurátor.

Az üvegház ajtajánál két dézsában fiatal olajfák búcsúztatják a tanséta résztvevőit. Mivel ez a fafajta nem tartható egész évben a szabadban, a hideg évszakban odabent teleltetik őket. Fráter Erzsébet megosztja velünk: a fák május közepi kihozatala és az első nagyobb fagyok előtti, októberi bevitele jelzi a bibliai tanséta időszakának kezdetét és végét. A séta elején már említett olajról elmondja: „Az ószövetségi időkben az olajból is a legelső termést, a legelőször préselt szűz olajat felajánlották Istennek áldozatként. Fontos volt az életükben, hogy mindenből a legszebb, a legértékesebb az Istené legyen. Jó lenne, ha mi is az időnkből, energiánkból, mindenből igyekeznénk, hogy Istennek adjuk a legjobbat."

Jezsoviczki Noémi, fotó: Kalocsai Richárd, címlapkép: Nagy Károly Zsolt

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2018. július 22-i számában.