Egy nem hívőnek furcsa lehet azt látni, hogy mi keresztyének „magunkban motyogunk" vagy „összekulcsolt kézzel beszélünk egy elképzelt személyhez". De számunkra is sokszor üres szavak, napi rutin, kapaszkodás az utolsó szalmaszálba kétségbeesésünkben. Sokat beszélünk az ima fontosságáról, de meg is éljük azt?

Az egyetemen, kommunikáció szakon értettem meg, Istennek milyen fontosak a kapcsolatok. Megteremtette a világot, s bele az embert. Nem pusztán azért, hogy valami szépet alkosson, hanem mert meg akarta osztani velünk a szeretetét. Olyannak teremtette Ádámot, hogy képes legyen vele közösségben élni. A bűn miatt az ember eltávolodott Istentől (mondják, hogy a bűn maga az Istentől elszakadt állapot), ez a kapcsolat megromlott, de Isten azóta is keresi az utakat hozzánk. Erről szólnak az ószövetségi történetek. Az elhagyott, megtagadott, kicsúfolt Isten újra és újra üzen népének, hogy helyreálljon a kapcsolat. Az ég és föld teremtője, a mindenható Isten megszólítja Ábrahámot, része akar lenni Jákób életének, bemutatkozik Mózesnek, beszélget Illéssel, de még az egyiptomi rabszolganő gyermekéről is gondoskodik. Álomban, égő csipkebokorban, angyalok képében próbálja megszólítani az emberek szívét, s végül Ö maga is emberré lesz, hogy üzenetét olyan formába csomagolja, amit leginkább képesek vagyunk felfogni.

Isten emberi alakot öltött, hogy halálával megváltson minket, s hogy életével megértesse velünk vágyát: együtt akar lenni velünk. Krisztus ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy halljunk a létezéséről és tényeket tudjunk róla. Ő minket akar. Kapcsolatba akar kerülni velünk, része akar lenni az életünknek.

Az imában megszólíthatom Istent, válaszolhatok a hívására, bátran nevezhetem Atyámnak. Keresztyénként az életem nem abból áll, hogy csak szabályoknak kell megfelelnem, magányosan parancsokat teljesítenem, mert Isten társul szegődik mellém. Minden nappal közelebb kerülünk egymáshoz, egyre jobban megismerem Őt, egyre árnyaltabb képem van arról, milyen is valójában. A saját bőrömön tapasztalom tisztaságát, hűségét, szeretetét, bölcsességét, szerető gondoskodását. Az évek során közös történelmünk lesz, kötődni kezdek hozzá, mélyül a kapcsolatunk. Közben én is változom, mert az Ő közelsége hat rám, szeretete formál, visszajelzései szembesítenek önmagammal, s fejlődésre késztetnek. De ha nem fektetek energiát a kapcsolatunkba, az nem fog szépen fejlődni. Ha nem töltök időt Istennel rendszeresen, eltávolodom tőle. Úgy működik ez, akár az emberi kapcsolatokban.

Az imádság számomra Istennel töltött idő. Beengedem a napjaimba, ezzel is kimutatom, hogy fontos nekem. Azt akarom, hogy részese legyen annak, ami velem történik, közösségben akarok lenni vele. Ő pedig nem tolakodó fajta, mellettem áll és segít, de megvárja, míg kíváncsi leszek rá. Beszélgetünk: megosztok vele valamit az életemből, s Ő is megnyílik nekem. Megtanult szöveget mondok el, saját szavaimmal imádkozom, énekelek vagy csak csöndben ülök és gondolkodom – a lényeg az, hogy az Ő jelenlétében, rá figyelve teszem. Így működik ez közöttünk.

Az imádság számomra az a köldökzsinór, amivel Istenhez kapcsolódom. Az a csatorna, amin keresztül közvetlen kapcsolatban vagyok vele, amin át táplál és tanít. Láthatatlan kapocs ez, mégis mindig megérzem, ha elvágom. Még jó, hogy Istenhez, mint az édesanyákhoz, mindig oda lehet bújni. Mert ezt a köldökzsinórt nem kilenc hónapra kaptuk, hanem egész életünkre.

Feke György, kép: Kalocsai Richárd
A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2012. október 21-i számában