(Egy Jézus-portrét ábrázoló képeslap felirata)

Ez a mondat már tavaly adventben is, amikor a képeslapot kaptuk, megerősített bennünket feleségemmel abban, hogy a karácsonyi ajándékozási lázban ne a tárgyakat keressük, ne a mütyürök, díszek, használhatatlan eszközök sokaságát bővítsük, hanem inkább az ember legyen a középpontban, és ajándékként inkább szellemi meglepetéseket tervezzünk egymásnak: kirándulójegy, színházjegy, fürdőjegy, meghívás egy kávéra, utazás. Idő. Azért, hogy ne az ajándékok méricskélése, összehasonlítgatása határozza meg életünket, hanem az együtt töltött idő milyensége. Hogy ne a megfelelés kényszere dolgozzon bennünk, hanem az együttlét öröme. Esterházy Péter írót megkérdezték egyszer: hogyan készül az ünnepre, milyen legyen a jó együttlét? Azt válaszolta: „Olyan legyen, mint a tavalyi. Lehetőleg teljesen ugyanolyan.” Nem az extrán feldíszített fa, nem az új csomagolású ajándékok, nem a hagyományok felelevenítése, nem az új ételek kipróbálása, nem a szórakozás új módjai. A jelenlét, az együttlét lehet a meghatározó. Mert akkor mi is a lényeget keressük: Krisztus jelenlétét. Itt vagyunk adventben, itt vagyunk újra a vásárlási tülekedésben. Valamiféle külső kényszer nehezedik ránk ezekben a napokban, mely az ünnepet megelőző hajrában pánikká dagad, az ajándéknélküliség, az ötlettelenség ijesztő sikolyává válik. Nemrégen olvastam egy régi Reflap cikkében: „Karácsony: a szív győzelmes lázadása a számolgató ész diktatúrája ellen.” Valami ilyesmiről szólhat az adventünk: győzhet a szív. Egyszer olyan jól elbeszélgettünk családi körben az ünnepi asztalnál, hogy szinte elfelejtettük, hogy még ajándékozás is van. Volt egy nagyobb ajándék ennél: az együtt töltött idő adománya. A jelenlét valósága. Krisztus is ott ült az asztalunknál. Gyermekkoromban egyszer anyukám rosszul lett szenteste délelőttjén. Közeli kórházba kellett szállítani, és kétséges volt, hogy visszatérhet-e aznap. Szívszorongva vártuk, hogy mi lesz az eredmény. És délután, közvetlenül az istentiszteletre menet előtt visszajöhetett. Állítom, ha nem kaptunk volna egy szem szaloncukrot sem ajándékba, a legnagyobb ajándék az volt, hogy együtt ünnepelhettünk. Sőt minden megkétszereződött és felértékelődött: az ajándékok, az ételek, a templom, a jelenlét. És az is jó az adventben, hogy négy hétig tart. Bármennyire is gyorsnak, repülő időnek tűnik, akármennyire is „el leszünk havazva”, az idő a legnagyobb ajándékunk. Az az idő, amit magunkra szánunk. Amit elrejtünk a többiek elől, ami akkor és ott titokban történik, ami a mi személyes adventünk. Az az idő, amit egymásra szánunk. Baromira nincs időm, vásárolnom kell, beadandóm van, vizsgázom, határidős munkám van, nem érted? De megiszom veled egy kávét. De válaszolok az e-mailedre. De felhívlak. Az az idő, amit szeretteinkre szánunk. Nem a vásárlásban, nem a legmegfelelőbb kiválasztásában, hanem néhány jól elhelyezett kérdésben, segítésben, simogatásban, odaállásban, a figyelemben. Hogy észreveszem a másik fáradtságát. Megköszönök valamit. Átvállalok valamit. Megölelem. Az az idő, amit Istenre szánunk. Átgondoljuk azt a csodálatos tervet, amivel az Atya meglepte a világot. Azt a csodálatos ajándékot, melyet sokáig készített. Neki is volt adventje. Nem is rövid idő. Karácsony az ő karácsonya is. Nem a vásárlásé, nem az étkezésé, nem a szórakozásé. Az ajándéké. A neki ajándékozott időmé. Hova rohansz az adventben? Van advented? Lehet!

Forrás: Bölcsföldi András: Morfondír, Kálvin Kiadó, 2009. 80-81.o.