Itt olvashatja Csűry István püspök igehirdetését:

A békesség kötelékével
(Márk 16, 17–20)

Kedves Testvéreim!
Krisztus Jézus mennybemenetelének története elevenedik meg előttünk, amikor Márk evangéliumának utolsó verseit elolvassuk. Az esemény az Olajfák hegyén történik, a keresztség sákramentumának elrendelésével kezdődően. Az egyedül üdvözítő Úr munkát bíz tanítványaira, és gondoskodik a mennyei feltételekről, amelyek elengedhetetlenül szükségesek Isten országának terjesztéséhez. Márk nem említi meg a helyszínt, viszont Lukács pontosan emlékezik arra, hogy Krisztus megparancsolta, „ti pedig maradjatok Jeruzsálemben”, majd „kivivé őket Bethániáig és felemelvén az Ő kezét, megáldá őket”.  A tanítványok már csak tizenegyen vannak, de együtt haladnak Mesterükkel, régen tapasztalt szeretetben és közösségben.
Az Olajfák hegyére tartva lehet, hogy most eszükbe sem jut a kiválasztottak történelmének e helyhez fűződő számtalan eseménye, amelyek olykor tragikusan félelmetesek voltak, máskor felemelően reményteljesek. Az Olajfák hegye különösen nagy szerepet töltött be a kiválasztottak életében. A babiloni fogság Ezékiel leírása szerint iszonyatosan félelmes fordulattal kezdődött. Isten elhagyta a templomot és a várost. Dicsősége felemelkedett, majd az Olajfák hegye fölött megállt, mintegy visszapillantott, mielőtt eltávozott a pusztulásra ítélt vidékről (Ez 10–11 részek). A fogság végén a próféta hírül adhatta a megszabadulás örömét is, amely azzal kezdődött, hogy Isten dicsősége visszaérkezik a városba ugyanazon az úton, amelyen távozott. „Azután odavezetett engem a kapuhoz, amely keletre néz. Íme, Istennek dicsősége közeledett kelet felől, zúgása olyan volt, mint a nagy vizek zúgása, a föld pedig ragyogott dicsőségétől. A látvány olyan volt, mint az, amelyet akkor láttam, amikor a város pusztulása bekövetkezett." (Ez 43,1–3)
Zakariás próféta ugyancsak megemlékezik az Olajfák hegyéről. A veszélyben aggodalmaskodókat bátorítja könyvének 14. fejezetében: „De az Úr harcba száll majd azokkal a népekkel, ahogyan harcolt egykor, a csata napján. Megveti majd lábát azon a napon az Olajfák hegyén, amely Jeruzsálemtől keletre van. Az Olajfák hegye pedig középen kettéhasad, kelet-nyugati irányban egy igen nagy völgy lesz, mert a hegy egyik fele északra, a másik fele délre mozdul el. Akkor meneküljetek a hegyek szakadékaiba…" (14,3–5). A hegy völgye menedékhellyé lesz, de ennél sokkal lényegesebb, hogy a délre elmozduló hegyrész elzárja a Hinnóm völgyet, azaz a Gyehennát. Ebben a völgyben a kiválasztottak bűnös és kárhozatos tetteket hajtottak végre. Isten így emlékeztet erre:„Fölépítették Tófet áldozóhalmát a Ben-Hinnóm völgyében, tűzben égették el fiaikat és leányaikat, pedig ezt nem parancsoltam, sőt eszembe sem jutott." (Jer 7,31) A Gyehenna azóta is a pokol földi megjelenülése. Az elégetés helye. Mindenki irtózik már az emlegetésétől is, mert félelmes képzeteket hoz elő. A lelkünk mélyén való aggodalmak, a haláltól való rettenet, a beszűkülni látszó élettér, a szegénység és betegség mindegyike kóstoló a pokoli sorsból. Megperzselődünk a magunk és a mieink hibáiból, igencsak sok égési sebhelyet viselünk magunkon. Áldozatnak látszó fölösleges cselekedeteink vonnak el tőlünk hasznos erőket. Veszteségeink leltára végtelen.
Istent saját kiválasztottjai felejtették el kusza ösvényeken tévelygő életükben. Így sohasem tudták feltartóztatni a reájuk özönlő bajokat. Sőt, inkább még jobban elbizonytalanodtak lehetőségeik csapásain. Kibogozhatatlanul zűrzavaros állapotba kerültek. Azonban így sem maradtak támogatás nélkül. Amikor már-már lemondtak volna a megújulás esélyéről, a talpraállás lehetőségéről, akkor Jézus Krisztus beérkezett a városba. Az Olajfák hegyéről virágvasárnap lejött az Ő népéhez, hogy most azok, akik mégsem láttak fényt a sötétségben, nem tapasztalták meg Isten dicsőségét, Benne felfedezzék ezeket. A pokol diadalt akart aratni, a hegy egyik szép kertjében – a Gecsemánéban – a tanítványok még belealusznak Krisztus imádságába, de a kárpit is kettéhasadt, és Aki meghalt értünk, feltámadt, hogy megőrizzen bennünket az örökéletre.
Az Olajfák hegyéről a mennybemenetelkor Krisztus Atyjához távozik. Most először megy el tanítványai közül, eddig mindig érkezett, de nem felfoghatatlan ismeretlenségbe, hanem az Atyjához, hogy így legyen számunkra Isten Édesatyává. Az Ő gondoskodó őrizetében már nem bizonytalan csapáson haladnak a tanítványok, nem a szerencse szeszélyei között botladoznak, hanem határozott lépésekkel és céltudatos útvállalással haladnak előre.
A tanítványok esélye a mi esélyünk, az ő lehetőségük a mi lehetőségünk. Igaz, ezt az állítást csak akkor lehet komolyan venni, ha mi is együtt vagyunk a magunk 21. századi világában, a magunk Olajfák hegyén és Krisztusra szegezett tekintettel. Nem változtak az alapok, a feltételek is azonosak, ellenben megvizsgálandó a magunk viszonyulása az Atya jobbján ülőhöz, Aki nemcsak megnyitotta a menny kapuit, hanem leküldte a Vigasztalót, hogy Vele besegítsen, bekísérjen minket egyenesen Isten királyi trónusa elé. Mielőtt Krisztus elment volna, szólt, és kegyelmet hirdetett. Ebből van hitele a mi igehirdetésünknek, mint mindenek feletti feladatunknak, majd a sákramentumok által megpecsételt ígéreteknek. Isten Szava szolgálatunkban is jelekkel együtt érkező mennyei üzenet, ugyanakkor tett és erő. Az igehirdetés feladata nem más, mint a törvény kimutatása az evangéliumban, és az evangélium felismerése a törvényben is. Ez az útja, annak, hogy a bűn szolgaságából eljussunk Isten gyermekeit megillető szabadságra. Egyedül Isten Igéje vezethet ki bennünket a leterhelő kötelezettségek világából a szabadság felszabadító csodái közé, és így lehetünk a megváltás hírnökei, az engedelmesen cselekvő hit hordozói és bizonyságai.
A mennybe készülő Úrnak máig érvényes ígérete van. Velünk munkál és a reánk bízott Igéjének hirdetését is jelekkel erősíti meg. A mai nap legyen alkalom arra, hogy számba vegyük köszönettel és alázatos szívvel azokat a jeleket, amelyeket elfogadhattunk egyéni életünkben, családjaink közösségében, egyházaink szolgálatában, nemzeteink előmenetelében, és földi országaink sorsában. Legyen áldott mindenekért Istenünk, és legyen irgalmas minden el nem fogadott jelért, amelyeket visszautasítottunk vagy bűnös figyelmetlenséggel elkerültünk. Legyen ez a nap a reménység megújulásáé, hogy a következő nemzedékek javára sáfárkodhatunk hagyatékainkkal, ősi iskoláinkkal és új intézményeinkkel. Nem tűrhetjük, hogy megszüntessenek egyetlen óvodai csoportot, vagy iskolai osztályt. Gyermekeinket és ifjainkat egészséges, boldog embereknek neveljük. Legyen ez a nap az új jelekért való könyörgés alkalma. Krisztus bátorít, amikor azt mondja, hogy ördögöket űznek az Ő nevében az igehirdetők. A sátán diabolizáló erőit a megnyomorított lélek-test-szellem emberében vissza lehet fogni a lelkigondozás Krisztust hívó alkalmazásával. Gyógyító egyházaknak kell lennünk. Ez a kötelességünk, de ez a szabadságunk is, mert Isten jelet ígér. Betegségeinket Ő viseli, és fájdalmainkat hordozza, de a hit tulajdonosainak azt ígéri, hogy betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak. Erre a jelre vágyakozva feleletet kell adnunk.

A Királyhágómelléki Egyházkerület színes és gazdag szolgálati területét ebbe az irányba látjuk fejleszthetőnek. Szegények és betegek sokaságát, sokszor reménytelen állapotba került testvéreink helyzetét látva, kezdeményezzük egyházkerületünk imádkozó gondnoksága mellett egy saját biztosítási rendszer kiépítését, valamint az első partiumi református kórház sürgős megvalósítását. Számítunk az egységes magyar református egyházra, az Európa Unióra, mind Románia, mind Magyarország szenátorainak, képviselőinek, kormányaik felelős minisztereinek, a Segítő Jobb Alapítvány vezetőinek, a megyéink és városaink elöljáróinak anyagi és erkölcsi támogatására. Nyugat-Európában és az Óceánokon túl otthont választó nemzetünk fiait, hitünk cselédjeit, vagy csak egyszerűen a magyarságért tenni vágyókat ez alkalommal megszólítjuk és segítségüket kérjük. Megköszönjük a jelenléttel is kifejezett együttgondolkodás és megvalósítás szándékát. Bizalommal tekintünk történelmi egyházainkra, amelyek püspökei és papjai a hívőkkel együtt kedvezményezettjei a mennyben értünk közben járó Krisztusnak, Akitől még mindig nyerünk annyi energiát, hogy egymás kezét megfogjuk és egymás hitéből merített erőkkel szembe nézzünk a pokoli mélységekkel, a halálossal, a pusztítóval és mindennel, ami életünket veszélyezteti.

Kedves Testvéreim! Krisztus Jézus meghív bennünket arra a helyre, ahol a menny érintkezik a földdel, ahol Isten mindig együtt van az emberrel. Isten most is meghívott bennünket, hogy ünnepeljük az anyaszentegyház jövőjét, hogy gyarapítsuk engedelmesen ránk bízott munkával Krisztus testét. Igét ajándékoz, és rengeteg csodát kínál. Vele egy helyen leszünk az új ember, Krisztusnak tetsző új nyelven beszélő közösségben, az Általa ajándékozott új életben.

(Elhangzott a püspökbeiktatás alkalmából 2010. január 16-án a Nagyvárad-újvárosi templomban)