- Miért éppen önre esett a választás, amikor a Rajnai Egyház zsinata 2006-ban létrehozta a „Missziói népegyház” elnevezésű munkacsoportot és Esperes urat elnöknek nevezte ki?

- A teológiai bizottságnak tagja, a missziói bizottságnak pedig elnöke vagyok. Minthogy mindkét testület foglalkozott ezzel a stratégiai kérdéssel, a kezdetektől részese voltam az eszmecserének. Az egyházvezetés talán ezért gondolta úgy, hogy rám bízhatja a munkacsoport vezetését.

- Esperesi teendői mellett nem jelentett túl nagy terhet ez az újabb megbízatás?

- Nehéz időszak volt, annyi bizonyos. Az üléseken való részvétel három-négy órás autóutat jelentett Düsseldorfba, s természetesen ugyanennyit vissza, a Saar-vidékre, ahol szolgálok.

- Mi vezetett oda, hogy létrehozták ezt a munkacsoportot éppen most. Korábban nem tudták, mit jelent egyházként élni?

- De, természetesen tudtuk, mi az egyház lényege, megvoltak a teológiai válaszaink. Ugyanakkor a megelőző években számos alkalommal kellett hosszú távú döntéseket hoznunk, meghatározni a szolgálatunk súlypontjait. Egyre sürgetőbbé vált, hogy számot adjunk az aktuális vízióról, ami alapján ezeket a súlyos, adott esetben egyes munkaágak megszüntetéséről szóló döntéseket meghoztuk. Ez a gondolkodás vezetett a „missziói népegyház” vezérmotívumához, aminek a kidolgozásán dolgoztunk az utóbbi években.

- Milyen szerepet játszott ebben a statisztikai valóság? Az elméleti kérdésfelvetés mellett nem jelentett motivációt az, hogy sokan lépnek ki az egyházból?

- Természetesen a demográfiai változások, az egyházi adó visszaesése is arra kényszerítettek minket, hogy tisztázzuk a stratégiai kérdéseket. De az, hogy alapjaiban igyekezzünk újrafogalmazni az egyházképünket, sokkal inkább belső motiváció, önmagunkkal szembeni felelősség eredménye.

- Hogyan foglalná össze az idei zsinati ülésre kidolgozott víziót? Ha jól értem, két korábban inkább ellentétes teológiai fogalmat hoztak összhangba?

- Valóban igyekeztünk két, korábban inkább egymás alternatívájaként értelmezett fogalmat összekapcsolni. A választás régebben így hangzott: intézmény vagy esemény. Megmaradunk népegyháznak, azaz megtartjuk hagyományos struktúránkat, amiben a különböző kegyességi irányzatok egymás mellett élnek, és elfogadjuk, hogy az adófizető egyháztagok nagy része egyáltalán nem kötődik a gyülekezetekhez. Cserébe aktívan jelen vagyunk a társadalomban és hallatjuk a hangunkat olyan kérdésekben, amelyek számunkra fontosak. A másik választási lehetőségnek az látszott, hogy visszahúzódunk a hitüket aktívan gyakorló egyháztagok körébe és főcélunk a kisközösségekben, házi imakörökben ténylegesen megélt, „látható” hit gyakorlása, az istentiszteleti és imaközösségek megerősítése. Ebben az esetben a társadalomban való megjelenés mellékes kérdés lenne. A kettő kombinációja viszont azt jelenti, hogy nem húzódunk vissza a világból, elfogadjuk, hogy az egyházban sokféle kegyesség és stílusirányzat él együtt, ugyanakkor elkötelezzük magunkat egy missziói struktúra mellett. Azaz, nyilvánvalóvá tesszük, hogy mindennek, amit az egyház tesz, a Jézus Krisztusba vetett hit az alapja. Ahogy az első keresztyének, mi is az evangélium erejéből élünk, ennek kell vezetnie döntéseinket és szolgálatunkat.

- Az elmúlt évek fáradozását a zsinat határozattal honorálja. Mire számít ez után? Hogyan érvényesül egy ilyen döntés a gyakorlatban?

- Biztosan hosszú időt vesz igénybe ez a folyamat, hiszen valóságos paradigmaváltásról van szó. A Rajnai Egyház életét az elmúlt évtizedek során komoly ellentétek, különböző áramlatok határozták meg. Nagy kihívást jelent, hogy ezek a kegyességi irányzatok és csoportosulások összefogjanak az egyház jövője érdekében. Nagyon fontos, hogy miután ezt a dokumentumot elfogadjuk és az egyházmegyék, illetve gyülekezetek alaposan tanulmányozzák, világos legyen, mit jelent ez a vízió a gyakorlatban, helyi szinten.

- A dokumentum maga is tartalmaz gyakorlati javaslatokat. Milyen konkrét eredményt látna szívesen egyháza életében?

- Tíz munkaterületet, tevékenységi kört határoztunk meg, ahol a „missziói népegyház” gondolatának „testet kell öltenie” – a bibliaértelmezéstől a spiritualitáson keresztül az oktatásig. Abban reménykedünk, hogy nem csak a zsinat, hanem egyházunk valamennyi intézménye, illetve maguk a gyülekezetek is döntéshozatalukban, mindennapos munkájukban figyelembe veszik és a maguk részéről kiegészítik, pontosítják ezeket az ajánlásokat.

- Mondana mégis egy konkrét példát?

- A lelkiség megújulására számítok. Egyrészt vannak hagyományos istentiszteleti alkalmaink, alaposan előkészített prédikációkkal, amelyeken egyre kevesebben vesznek részt. Másrészt vannak házi közösségek, ahol az emberek közösen olvassák a bibliát, együtt imádkoznak. A kérdés az, hogy miként kapcsolhatjuk össze a kettőt. A népegyházi istentiszteleteket „megfertőzheti” az az eltökéltség, amivel a kisközösségek a hitüket komolyan veszik. A kisközösségeket viszont arra ösztönözhetjük, hogy bújjanak elő rejtekhelyeikről, lépjenek ki a nyilvánosság elé, hogy az evangélium üzenete hallhatóvá váljon a kívülállók számára.  

- Alternatív istentiszteleti formákra gondol? Ezekben most sincs hiány.

- Az alternatív istentiszteleti formákat mindenképp meg kell erősítenünk, hiszen a hagyományos alkalmak egyszerűen nem érdeklik az embereket. Szembe kell néznünk azzal, hogy vasárnap délelőtt 10 órakor egyre kevesebben lépik át a templom küszöbét. Új, az embereket egzisztenciálisan érintő témáknak is hatványozottan kell megjelenniük. Egyet nem tehetünk azonban: nem adhatjuk fel az üzenetet, az evangélium mindig ugyanaz marad.

- Miután nemrégiben szerződéssel is megerősítettük testvéregyházi kapcsolatunkat, egy utolsó kérdést engedjen meg. Mi jut eszébe a magyar reformátusságról?

- Kevéssé ismerem egyelőre a magyar református egyházat, de amint hallottam, egy kis közösségről van szó (a Rajnai Egyház 2,8 millió adófizető tagot számlál – szerk.), amelyik kisebbségként, ám erős öntudattal él és jelenik meg a társadalomban. Éppen ezért örülök a partnerkapcsolatnak, mert mi is sokat tanulhatunk egy kisebbségi egyháztól – hiszen mi is jó úton vagyunk efelé.

Ódor Balázs