Hatvan kilométert autóztunk együtt, míg az összes települést, templomot és a megszólított gyülekezeti tagokat végigjártuk. Kenyeresné Téglási Anna hetente többször rója ezeket az utakat, némelyik minősége aggasztóan rossz. Viccelődünk is, jól jönne egy szolgálati terepjáró. Főleg a tanyavilágba, ahol egy idős néniért is elmegy a lelkésznő, hogy akár csak neki megtartsa az istentiszteletet. De nem minden ilyen tragikus: vannak újonnan megtérők, a gyülekezeti életbe belépők, fiatalok, gyermekek is. A lelkésznő pedig minden fronton megpróbál helytállni: négy helyen tart istentiszteletet, három helyen pedig hittanórát. Vezet ifjúsági órákat, fiatal asszonyoknak bibliakört. Mindemellett járja a családokat, lelkigondoz és képzi is magát. Nagy segítsége férje, Kenyeres Tibor.

Kerekegyháza az 1850-es évektől tudatos településrendezéssel alakult meg. Városi rangot éppen tíz éve kapott. Ekkor lakóinak száma 5995 volt, mára ez a szám több százzal nőtt. Idetartozik még Fülöpháza, Kunpuszta és Kunbaracs is, ez a négy település, illetve településrész alkot társegyházközséget. Utóbbi három már nem ilyen növekedő képet mutat: Fülöpházáról kilenc év alatt a község lakóinak tíz százaléka elköltözött vagy meghalt. Kunbaracson valamivel lassabb ez a folyamat.

„Szeretném, ha húszan lennénk a templomban”

Kunpuszta esete még elkeserítőbb: ez az egykor virágzó tanyavilág mára igen szomorú képet fest. Miután rengeteg tanyát leromboltak, már csak néhányan laknak itt a száztíz éves pusztatemplom körül. Ez hazánk egyetlen le nem fedett, homokaljzatú pusztatemploma, amelyben még tartanak istentiszteleteket. A még szócska talán nem is elég kifejező. A kéthetente tartott igei alkalmakon a legjobb esetben is hárman vannak Kenyeresné Téglási Anna lelkipásztorral együtt. „Népes volt ez a puszta, nagyon sok ember járt a templomba, akár több kilométerről is begyalogoltak vasárnaponként. Tele volt a templom: gyerekekkel, fiatalokkal, leventékkel” – mondja Barna Lajosné Etelka néni, aki mosolyogva emlékszik vissza a kellemesen hűs, vályogfalú tanyájának egyik szobájában azokra az időkre, amikor még virágzott Kunpuszta.

Csillogó szemmel, izgatottan meséli: volt ám itt élet! Minden tanyán öt-hat gyermek született, volt nekik a templom mellett egy iskola is, amely bár nem kifejezetten református volt, de mivel a másik iskolát a katolikusok tartották fenn, így ebbe leginkább a református gyermekek jártak, és a tanító is kálvinista volt. Persze voltak nehéz időszakok is, a háború, az orosz megszállás, de mégis „szép idők voltak ezek”. Barna néni – így hívja mindenki a nyolcvan esztendőt megélt Etelka nénit – mostanában „nem kel korán”. Ahogy mondja, öt óra helyett már inkább hatkor. A napot imádkozással és bibliaolvasással kezdi, és így is fejezi be esténként. „Hát azt azért szeretném még megérni, hogy legalább húszan legyenek itt a templomban egy sima vasárnap” – mondja bizakodva, huncut mosollyal.

A templom jövőjéért a gyülekezet lelkipásztora is aggódik. A presbitériummal együtt most egy pályázatban gondolkodnak, amelyből nullaszázalékos önrésszel fel lehetne újítani a templomot. Ezenkívül azon is sokat töpreng, hogyan lehetne életet vinni a templomba. Idén nyáron volt egy fesztiválszerű rendezvény, a Kunpusztai Gasztronómiai és Zenei Napok, amelynek keretében az éppen száztíz éves pusztatemplom számos koncertnek adott otthont, így ismét tele volt, mint az évenkénti szeretetvendégségen. Az előadók között volt például Fellegi Ádám zongoraművész is.

A templom mellé 2005 decemberében telepítettek egy geoládát. Ennek köszönhetően hat év alatt már több mint kétszázhatvanan keresték fel a templomot. Ez átlagosan hetente egy érdeklődőt (feltételezhetően érdeklődő párokat vagy csoportot) jelent. A geoládákat egy úgynevezett „geocaching” játék keretében helyezik el érdekes helyeken, összekötve a keresés örömét a természetjárással és a turizmussal. (A ládakeresésről bővebben a www.geocaching.hu-n olvashatnak – a szerk.)

Kicsi, de erős

Nyolc évvel ezelőtt, amikor Kenyeresné Téglási Anna tiszteletes asszony a társegyházközségbe került, felkeresett minden reformátust Kunbaracson, és igyekezett megszervezni egy rendszeres istentiszteleti alkalmat. „Egy évig házaknál tartottunk istentiszteleteket – emlékszik vissza Schaafné Mártika –, majd beszélgettem a polgármesterrel, és mondtam neki, hogy szeretnénk egy helyiséget, ahol összegyűlhetnénk.” A polgármester pedig a művelődési ház kistermét ajánlotta fel a reformátusoknak, ingyen. Utóbbi információ azért volt szívmelengető az amúgy sem gazdag társegyházközségnek, mert a helyi katolikusok anno csak anyagi ellenszolgáltatásért cserébe engedték volna be a református híveket a templomukba. Így hét esztendeje a művelődési házban tartják az istentiszteleteket, kéthetente. Arra a kérdésre, hogy milyen érzés egy ilyen profán helyen igei alkalmon részt venni, Mártika csak azt mondja: „Imádkozni mindenütt lehet, és amúgy is becsukom a szemem, és odaképzelem a templomot.” Hozzáteszi, mivel mindig is kevés református élt Kunbaracson, „nem is gondolhattunk arra, hogy református templomot építhessünk”.

A baracsi közösség másik oszlopos tagja Hirmann-Kiss Hajnalka. Ő gyermekkora óta kötődik a református gyülekezethez, de házasságkötése, illetve gyermekei születése óta egyre erősebb ez a kapocs. A gyermekeivel – Bencével és Petivel – baba-mama körbe járt, illetve családos délutáni alkalmakra. Aktív résztvevője még a fiatal asszonyok körének is.
A jelölőbizottság presbiterjelöltségre kérte fel, amit örömmel vállalt is. „Úton vagyok, és a jelöltség is ennek a része, remélem, hogy – ha megválasztanak – becsületesen tudom végezni a szolgálatomat, és segíthetem a gyülekezetemet” – mondja szerényen Hajnalka. Megválasztása esetén a kisgyermekeseket és a családokat szeretné képviselni a presbitériumban, és szeretné elérni, hogy a templomban létrehozzanak egy hangszigetelt baba-mama fülkét, hogy azok a kisgyermekes anyukák is részt tudjanak venni az istentiszteleten, akiknek a csemetéjük még nem elég nagy ahhoz, hogy gyermek-istentiszteletre járjon egyedül. Hajninak egy nagy álma van még, egy templom. „Tudom, hogy lehetetlen dolog, de nagyon szeretném, ha egyszer lenne itt egy kis református templom” – mondja mosolyogva.

Templom és iskola? Csak a templom maradt

A következő állomásunk Fülöpháza. A településen évek óta nincs iskola, bár volt egy kezdeményezés, miszerint induljon egy református iskola a községben. Ám számos rosszindulatú pletyka látott napvilágot, és sokan – helytelenül – megijedtek. Így a település újabb évre iskola nélkül maradt, bár a lelkipásztor és sokan mások is szeretnék, ha létrejönne az iskola. A lelkésznőt elszomorítja az iskolanélküliség, sajnálja, hogy nem indult el a tanintézmény.

A fülöpházi gyülekezet biztos pontja a hetvenesztendős Baloghné Marika néni, aki több mint tizenöt éve algondnokként szolgál. Arról mesél, hogy öröm tölti el a szívét, ha Istennek szolgálhat. Úgy érzi, a gyülekezetben találta meg a helyét. Hívogat, betegeket látogat, templomot takarít, teszi, amit tehet.

Egy hasonlóan stabil tagja a közösségnek Héjjasné Boriska néni, aki tizenkét műtéten van túl, fáj a térde, alig lát, mégis derűsen szemléli a világot. Kisgyermekkora óta jár templomba, bár pár éve annyira fáj a lába, hogy csak úgy tud elmenni az alkalmakra, ha fia vagy más elviszi őt autóval. A régi időkre visszagondolva felidézi egy kedves emlékét, amikor az ő házában egyszer több mint harmincan is összegyűltek egy bibliaórán, és a székek kevésnek bizonyultak, így voltak, akik paradicsomos ládákra ültek le. „Ha a jó Isten megengedi, a kunpusztai templom száztíz éves évfordulóján ott szeretnék lenni, remélem, lesz, aki segít, hogy ki tudjak menni” – mondja a nyolcvankét éves néni.

Ajándék Biblia a könyvtárnak

A kerekegyházi gyülekezet temploma idén százesztendős. Szeptember 11-én hálaadó istentiszteletet tartanak, amelyen Igét hirdet Szabó István dunamelléki püspök, és részt vesz Hegedűs Béla bács-kiskunsági esperes is.
A százéves évforduló nyomán a gyülekezet megajándékozta a kerekegyházi és a fülöpházi könyvtárak olvasótermét egy-egy magyarázatos, újfordítású Bibliával, valamint egy-egy kölcsönözhető, kisebb méretű Szentírással is. A presbiterek aláírása mellett belekerült az a centenáriumra készült bélyegzőlenyomat is, amelynek a felirata: „száz éve nyitott templom, nyitott lélek” – meséli Kenyeres Tibor, a lelkésznő férje. Ő szerkeszti az Útravaló című gyülekezeti újságot is, de számos megemlékezést és programot, többek között az I. Református Művelődési Estet is ő álmodta meg.
A gyülekezet segítő tagja a negyvenkét éve szolgáló Takács Géza kántor is. Budapestről költözött ide feleségével, ezt sose bánták meg. Géza bácsi azt mondja, olvasta lapunkban, hogy készül egy új énekeskönyv, amelynek nagyon örül, azt mondja, szükség van új énekekre a régiek mellett.

Az új nemzedék

A gyülekezetben működik egy kisifi, amely a konfirmáció előtti korosztályt gyűjti egybe. A Szeretethíd önkéntes napok keretében olyan időseket látogattak meg, akik betegségük miatt ritkán tudnak templomba jönni – meséli Sándor, Attila és Janó. A fiúk részt vettek a Csillagponton is, ami nagy élmény volt számukra: számos programon ott voltak, versenyeken, koncerteken, előadásokon is. A fiatalok segédkeztek egy református műsor szerkesztésében a helyi rádióban. A gyülekezeti életben a még kisebbekre is figyelnek: az alsó tagozatosokkal Orbánné Beke Anikó hittanoktató foglalkozik. Két csoportban (első-második, harmadik-negyedik osztály) összesen huszonnyolc gyermek járt a hittanórákra. A gyülekezetben első ízben szerveztek napközis tábort Anikó vezetésével, amelyen óvodások és alsó tagozatos gyermekek voltak, a kisifisek pedig besegítettek. „Nagy dolog, hogy be tudtuk vonni az óvodásokat is” – értékeli Anikó.
A napközis tábort azért szervezték, mert idén nem volt családi tábor a gyülekezetben, hiszen a fiatalok a Csillagpontra mentek, a felnőtteknek pedig egy családos hétvégét tartottak. Ezen a hétvégén hét család vett részt, összesen kilenc gyermekkel. Délelőtt közös programja volt a felnőtteknek, amíg a gyermekek külön felügyelet alatt voltak. „A hétvége fő mondanivalója a házaspárok számára az volt, hogy egymásra is figyeljenek, mint férj és feleség, és ne csak a gyermekkel foglalkozzanak, legalábbis szerintem ez volt a lényeg” – mondja Somodi Éva, az egyik résztvevő. „A hétvége után több nappal is érezhető volt, hogy jobban figyelünk egymásra, hatásos volt” – meséli boldogan Éva. „A férjem is többet foglalkozott a gyermekekkel, sőt még porszívózott is.”

Együtt kerek

„Szétszakadós szolgálat az enyém, de ugyanakkor egyiket se hagynám el, mert mindenkit nagyon szeretek” – mondja őszintén a lelkésznő, akinek rengeteg ötlete van, amit szeretne megvalósítani a gyülekezetében. Szeretne egy olyan közösségi teret, ahol lehet főzni, hogy könnyebben lehessen lebonyolítani szeretetvendégségeket, táborokat. De a kunpusztai templomon is gyakran gondolkozik. Reméli, sikerül megoldást találni az istenháza ügyére, és nem kell rá lakatot tenni.

Hegedűs Márk, Reformátusok Lapja