Takács Pál 1900 tavaszán született Debrecenben, belgyógyász diplomáját huszonhat évesen a fővárosban szerezte. Pályakezdőként került Budafokra 1927-ben, ahol a hosszú évek alatt a helyiek igazi háziorvosa lett, azaz nagyszülőktől az unokákig ismerte a rá bízott családok testi és lelki gondjait is. A doktor kezdetektől bekapcsolódott a budafoki református gyülekezet életébe, hamarosan presbiterré választották, a második világháború legvégétől 1949-ig pedig a gyülekezet gondnoka volt. Hite és Isten iránti hálája tanújaként első gyermeke születése után rövidesen, 1931-ben a néhány évvel korábban felszentelt budafoki református templom számára harangot öntetett, amelyet később a német hadsereg elvitt, és csak fia jóvoltából pótolhatta azt a gyülekezet 2003-ban.

A szegények orvosa volt. Nemegyszer előfordult, ha betege nem tudta kiváltani a gyógyszerét, ő adott rá pénzt. Pedig megtehette volna, hogy válogat a páciensei között, hiszen a borászatnak és a pezsgőgyártásnak köszönhetően számos jómódú család élt Budafokon, de ő ehelyett éjt nappallá téve dolgozott. Lelkipásztora, Demjén István is följegyezte róla, hogy még éjszaka is elment a betegekhez. Nem válogatott Budapest ostroma idején sem: civileket, magyar és orosz sebesült katonákat egyaránt ellátott, ha bevitték őket hozzá a budafoki tüdőszanatóriumba, ahova családjával – öt gyermekével és várandós feleségével – a harcok idején húzódott. Az oroszok olykor meg is fenyegették: ha nem segít a bajtársukon, végeznek vele. Aztán amikor meggyógyult a taváris, minden jóval elhalmozták, így esett meg egyszer, hogy a saját szmokingkabátjával jutalmazták meg, amelyet az otthonából rekviráltak a „felszabadítók” – benne volt a monogramja és a szabója címe.

A békesség szolgálója

A világháború után nehéz évek következtek, de az emberek megbecsülték szeretett orvosukat. Ha nem tudtak fizetni az ellátásért, a környékbeli kertekből, disznótorokról mindig jutott Takácsék asztalára is. Előfordult, hogy annyi élelmet kaptak, hogy még a nyolcfős család sem tudta mind elfogyasztani, másoknak is jutott belőle. Aztán a kiépülő kommunista diktatúra idején házukba kényszertársbérlőket költöztettek, a magánpraxist pedig meg kellett szüntetni, így Takács Pál 1950-től a budafoki rendelőintézet belgyógyász főorvosaként dolgozott tovább. Itt érték az 1956-os események is.

Egyik nap arra lett figyelmes, hogy nagy lárma szűrődik be a rendelőbe. Látta, hogy néhány rendőr valakit bevitt a rendőrség épületébe, a tömeg pedig utánuk eredt, és az embereket géppisztolyos egyenruhások tartoztatták föl. Ezt látva orvosi köpenyében leszaladt, hogy a fegyveresek és az emberek közé álljon. Miután lecsitította őket, mondván, hogy a rendőröket nem lehet megtámad­ni, hiszen ők csak a kötelességüket teljesítik, az ott lévő őrnagyhoz fordult, és azt kérte tőle, ha nincs nagy bűne annak, akit lefogtak, engedjék szabadon. Az hallgatott rá, az emberek pedig rövidesen szétszéledtek.

A Dr. Takács Pál park nyáron felállított emléktáblája, háttérben a budafoki katolikus templommal

A helyi forradalmi bizottság elnökévé akarták választani, de nem vállalta a megbízatást. Hosszas unszolás után csupán arra vállalkozott, hogy segédkezik a testület felállításában. Azért vállalta ezt, hogy tekintélyénél fogva higgadtságra inthesse az embereket. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy orvosként elsősorban a betegei mellett a helye. A helyi vezetők a következő napokban is többször megkeresték, hogy a tanácsát kérjék, ő pedig a békesség irányába terelte a folyamatokat. Jelentős szerepe volt tehát abban, hogy Budafokon nem volt vérontás azokban a napokban.

Három fia – Ferenc, Pál, Zsolt – is fontos feladatokat vállalt. A Vöröskereszt megbízásából teherautón Bécsbe mentek kötszerért és gyógyszerért, a budafoki nemzetőrség tagjaként fegyveres rendfenntartói szolgálatot végeztek, és Budapestre is bejártak a harcok helyszíneire. Egyikük a határ lezárása után Ausztriában rekedt, aztán néhány hét múlva a másik kettőnek is követnie kellett őt, mert itthon keresték őket a hatóságok.

Bűntelenség és bűnhődés

Takács Pálért 1957 tavaszán érkezett meg a fekete autó. Tizenhat budafoki ellen indítottak eljárást „a népi de­mokratikus államrend megdöntésé­re irányuló szervezkedés” miatt, amelynek elsőrendű vádlottja maga a főorvos volt. A hamis tanúk sorát felvonultató koncepciós per alatt egyik fogházból a másikba szállították, hetven-nyolcvan alkalommal hallgatták ki, a családját pedig folyamatosan házkutatásokkal zaklatták. „Gyerekek, ne mondjatok semmit, ti még fiatalok vagytok, nekem már mindegy, fogjatok rám mindent" – mondta társainak. A váci börtönévek során mindig számíthattak derűjére, biztatására annak ellenére, hogy életfogytiglanra, tíz év jogvesztésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték.

„Jó volt Pali bácsival egy cellában lenni. Mindenki szerette, mert nem hagyott csüggedni minket, hanem a régi dolgokról mesélt, így terelve el a figyelmünket a napi gondjainkról" – emlékezett vissza rá az egyik fogolytársa, hozzátéve, hogy amikor úgy mosolygott, ahogyan e cikk mellett szereplő képen is, „mindig valami piszok jó dolog történt, valami olyasmi, amin most nagyot nevetnénk”.

Karsay Ferenc XXII. és Hoffmann Tamás XI. kerületi polgármester, valamint Nagy Péter lelkész leleplezi a volt budafoki gondnok emléktábláját

Takács Pál erős dohányos volt. Az ördögi rendszer még ezt is megpróbálta fölhasználni ellene. Azzal kecsegtették, ha vallomást tesz egyik fogolytársa ellen, felemelik a cigarettaadagját. „Mától nem szívok többet" – válaszolta nemes egyszerűséggel, és egyik napról a másikra letette a cigarettát, pedig korábban sorstársainak még arról panaszkodott, mennyire hiányzik neki a dohány.

Természetesen a börtönben is gyógyított, még a börtönőröknek is segített. Az egyik smasszer például a feleségét hozta be hozzá, mert kint nem tudták meggyógyítani. Neki sikerült. Amikor pedig kosárnyi ételt kapott a hála jeleként, a fogolytársai között osztotta szét azt. Aztán minden derűje ellenére a börtön lassan őt is felemésztette: infarktusa volt, rákos és leukémiás lett. Az utóbbiakkal olykor egy budapesti kórházba vitték sugárkezelésre. Egyik lánya éppen abban az intézményben dolgozott, így meg tudta szervezni, hogy az egyik alkalommal ő legyen szolgálatban. Hosszú idő után legalább láthatták egymást, ha nem beszélhettek is, hiszen aligha lett volna tanácsos felfedni családi kapcsolatukat.

Végül hat év után, 1963 tavaszán szabadulhatott, jóllehet ezután még 1975-ig megfigyelték. Nyugdíjba vonulásáig még üzemorvosként dolgozott, aztán betegségei egyre jobban legyengítették szervezetét, és 1977 nyarán elhunyt. Halála előtt, 1974-ben még megadatott neki, hogy feleségével és itthon maradt leányaival elmehetett Amerikába szakadt gyermekeit meglátogatni, hogy majd két évtized után, éle­tében utoljára még egyszer együtt legyen a család.

Takács Pál emlékezete

„Takács Pál akkor került a mai budafoki reformátusok és az én látókörömbe is, amikor Amerikába szakadt fia, Ferenc 2002-ben harangot öntetett szülei emlékére, amelyet 2003-ban szenteltek fel. Aztán az egyházközség 2007-ben kiadta azt a gyülekezettörténeti füzetet, amelyet alapító lelkipásztora, a Rákosi-diktatúra idején félreállított Demjén István írt az 1900 és 1945 közötti évekről. Ő is több helyen említi Takács Pált" – árulja el Németh Géza budafoki gyülekezeti gondnok, aki szerint egyházunknak fájó mulasztásai vannak a mártírok rehabilitációja terén. Mint mondja, a budafokiak ebből próbálták törleszteni az ő részüket, amikor a templom utcáját és általános iskolájukat korábbi lelkészükről, Demjén Istvánról nevezték el, illetve amikor hivatali elődje, Takács Pál emlékének a megörökítése mellé álltak.

Takács Pál veje, lánya és a budafoki gondnok

A forradalmi események és a megtorlás hatvanadik évfordulójához közeledve Takács Pál leszármazottai is szerették volna, ha a budafokiak nem felejtik el szeretett orvosukat. Ezért a budafoki önkormányzattól és a református egyháztól kértek segítséget. Ennek az egymásra találásnak az eredményeként a Takács család egykori háza helyén lévő parkot július 3-án Dr. Takács Pál parknak nevezték el, október 21-én pedig egy nyertes egyházközségi pályázatnak köszönhetően emléktáblát avattak az egykori rendelőintézet, a mai budafoki tüdőgondozó homlokzatán.

„Takács Pál kiállása keresztyén kötelességtudatából fakadt. Egy mélységesen istentelen hatalom gondolta őt örökre eltüntetni a világból. Ez ma itt reménység szerint végleg meghiúsul" – fogalmazott Nagy Péter budafoki lelkipásztor az emléktábla leleplezése után, figyelmeztetve a hősök emléke ápolásának, a feledés elleni folytonos hadviselésnek a fontosságára. „A mártírokra való emlékezés nélkülözhetetlen tükre a szellemi-erkölcsi megújulásnak. Visszateszünk egy darabot a talpkőbe azzal a meggyőződéssel, hogy ezt nem hiába tesszük. Az kerül vissza, amelyért Takács Pál az életét, szabadságát, boldogságát, karrierjét áldozta. Mindezért életében semmilyen köszönetet, elismerést nem kapott. De lehetetlen dolog, hogy az utánunk következő generációk azt lássák, hogy ez lenne az érvényes rendje a világnak. Ma leróttunk valamit abból, ami nem csak az előttünk járók iránt, de az utánunk következő nemzedékek iránt is ugyanolyan komoly és szép kötelességünk" – tette hozzá a lelkész.

Kiss Sándor, fotó: Dimény András

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2016. október 30-i számában.