A hazánkban is jól ismert keresztyén író-előadó, Adrian Plass regényének főhőse David Herrick, maga is előadó. Méghozzá keresztyén. Azonban ez sem jelenthet védőburkot számára egy olyan váratlan tragédiakor, mint szeretett feleségének korai elvesztése. Fájdalmas fásultságának mélypontján kap kézhez egy levelet néhai párja legjobb barátnőjétől, Angelától, aki egy közös hétvégére invitálja magához azokkal az egykori ifjúsági bibliakör-tagokkal, akikkel két évtizeddel ezelőtt szoros barátságot ápoltak. Az időzítés nem is lehetne rosszabb – gondoljuk Daviddel együtt –, azonban az isteni gondviselés időzítése, így ezen „angyali üdvözleté" is, a lehető legpontosabban érkezik és mindig ígéretet hordoz magában. Így van ez most is, hiszen Angela ezen a hétvégén szeretne átadni valamit Davidnek, amit felesége hagyott hátra számára.

Így lesz egy utazás történetévé az Ezüst nyírfák: ahogy az irodalomtörténet nagyjainál megszokhattuk, külső és belső utazásé egyaránt. Nagy-Britannia krimikből ismerős borongós tájait bebarangolva egy sokkal ismerősebb miliőben, a gyülekezeti ifjúsági csoportok közösségében, vagy ha úgy tetszik, fiatalkori barátságok tünékeny terepén tehetünk sétát. Akár ismerős számunkra az élmény, akár nem, fontosnak tartom, hogy egy ilyen közegben is utat jár be Plass eredetileg 2001-ben Ghosts (Kísértetek) címen bemutatott, majd 2009-ben Silver Birches (Ezüst nyírfák) címmel újra kiadott kötete, mely hazánkban először idén nyáron jelent meg a Harmat Kiadó gondozásában. Már a regény kiadásának története is kanyargós, mint egy hűs hegyi patak útja, azonban pontosan akkor ért el hozzánk, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Hozzám legalábbis így talált utat, és bízom benne, hogy az Ezüst nyírfák többi olvasójánál is hasonlóan lehet.

Plass humora és mélységes őszintesége, ahogy az általunk is bemutatott Kegyes kétbalkezes-sorozatban, vagy más írásaiban (Növekedésem kínjai, Miért követem Jézust?, Káposztát a királynak, Irány a gumivár!) is, rendkívüli módon megejtő. Mintha mi magunk is egy olyan találkozás részesei lennénk, melyen önmagunktól nem biztos, hogy feltárnánk szívünk titkát, ám mégis ez történik. És hogy hányszor, és hányféleképpen vagyunk kénytelenek búcsúzni? A regényben más fénytörésbe kerül hitvestől, barátoktól, családtól, hittől, félelmektől, otthontól és szeretett személytől való búcsúzás. Egy olyan fény megvilágításába helyezi Adrian Plass mindezeket, mely halványan, de a fájdalmak mellett végig kitartóan és reménykeltően ott ragyog az életünkben.

Mert mi is lenne reménykeltőbb, mint annak a valóságossága, hogy minden veszteség egy viszontlátás ígéretévé lehet hívőként. Nem tudjuk pontosan hogyan, nem tudhatjuk miként, de az ígéret valóságos. Ahogyan az örök élet vasárnapját is az egyházi év kezdete, az Úr eljövetelét jelentő advent követi. Legyen rá szemünk! Mert amennyire valóságos mindez, olyannyira távol sincs tőlünk: az örök élet már itt a földön elkezdődik Krisztusban. Így lesz a magány szürkeségéből ragyogó ezüstté a felismerés: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad." (Jn 6,68)

Itt és most. És majd egykor odafenn.

Bálint Eszter