„Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti? Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, már megáldoztatott. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, se a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával.” (1Kor 5,6−8)

Van az első húsvéti történetben valamiféle nyugtalanság. Az asszonyok aggodalma a sírkő elhengerítése miatt, a félelmükben elrejtőzött és bezárkózott tanítványok reszketése, a Jézus ellopásától tartó farizeusok hektikussága, Tamás hitetlensége és hezitálása. Úgy tűnik, minden összekuszálódott, semmi sincs a rendjén, a helyén. Kételyek, félelmek, szorongás, bűntudat, egyéni és közösségi sorsok bizonytalanságai, kilátástalanságai kiáltanak ki a jól ismert húsvéti történetek sorai mögül. De éppen a félelmük és a nyugtalanságuk az, ami eggyé kovácsolja őket. Éppen ez a Krisztustól való távolságérzetük, Jézus halála után érzett ürességük és a Mester látszólagos kudarca miatti csalódottságuk olvasztja őket egy közösséggé. 

Ez az első húsvéti közösség! S éppen ez az első húsvéti közösség nem tesz mást, csak fél, s nyugtalanságában, félelmében felejti el Jézus szavait, a jövőre tett ígéreteit, amelyek előre jelezték sorsát: halálát, de egyben feltámadását is! Az első húsvéti közösség egy félő, szorongó és aggódó közösség. Öröm, reménység, bizalom és bátorság nélküli, gyászoló gyülekezet.

Pál apostol szintén húsvéti közösségnek írja intő szavait, hiszen Krisztus feltámadása után nem beszélhetünk, csak a feltámadás és a Feltámadott fényében értelmezett közösségről. Az első húsvét után éppen az vált meghatározóvá minden közösség, gyülekezet számára, hogy mennyire közeledtek Krisztushoz, vagy éppen hogy mennyire távolodtak el tőle, mennyire fogadták el vagy mennyire utasították el őt és tanításait.

Pál számára a húsvét azt jelenti, hogy Krisztussal egy új fejezet kezdődött a világ történelmében. A megfeszített Jézus, s maga Jézus szava is él, és világot, embert, hitet, istenképet, gondolkodást, életet megváltoztató ereje van. A feltámadás nem más az apostol gondolkodásában, mint hogy az Istenről és a világról addig szóló elképzelések elmúltak, s így mindenkinek el kell temetnie a régi hitét, ősi elképzeléseit, babonáit, felfogásait, hibáit, és mindenkinek fel kell támadnia egy új életre, új igazságosságra, új gondolkodásmódra és új világszemléletre. Húsvét nem más, mint az ember új életének a kezdete.

A régi és új egymásnak ellentmondó feszültsége, a Krisztus előtti és a Krisztus utáni életmód közötti különbségek súrlódása, a korinthusi húsvét utáni Krisztus-közösség krisztustalansága váltja ki az apostol intő és sürgető szavait: „Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek…” Kovászról beszél Pál, amely az egész tésztát megkeleszti, s amely az Ószövetségben tisztátalannak számított – innen veszi át az Újszövetség, és szimbolikus értelemben használja. Egy kicsike kis valami, ami nagy dolgokat képes megbomlasztani, tönkretenni. Egy kicsit sem! – szól röviden az intelem. A Krisztus-közösséget bomlasztó erővé, idegen kelesztő hatalommá válhat a legkisebb félrelépés, félrehajlás. Az óemberből visszamaradt vágyak, szenvedélyek, kívánságok, krisztustalanságok és istentelenségek még a legkisebb mértékben is megfertőzik az egész gyülekezetet, az egész közösséget. Krisztus váltsághalála a figyelmeztetés minden elkövetetett bűnünkre és hibáinkra: Istennek sokba került a mi megváltásunk – tulajdon fiának a vérébe. 

Éppen ezért nem nyugtathat meg Krisztus halála és feltámadása. Húsvét nem azt üzeni a számunkra, hogy Krisztus feltámadása elhozta számunkra a várva várt nyugalmat, s véget vet minden nyugtalanságunknak. Mert éppen a feltámadás az, ami nem stabilizálja a keresztyén ember életét, hanem mozgatja és nyugtalanítja azt. A feltámadás éppen nem azt jelenti, hogy a réginél, az ónál állva maradunk, hanem hogy induljunk és mozduljunk el az új felé. A bűn elhagyásával a bűntelenség szabadsága, a halál kötelékeinek krisztusi leoldásával a feltámadás, a földi megkötözöttség eloldásával a mennyei örök élet reménysége válik láthatóvá számunkra ezáltal. 

Valóban: a feltámadás tele van nyugtalansággal. Az első húsvét is tele volt nyugtalansággal. S minden húsvétban kell lennie nyugtalanságnak. Ez nem lehet soha az a szorongó és aggódó nyugtalanság, mint amelyet az első húsvét reggelen átéltek az asszonyok vagy a tanítványok. Ez egy olyan nyugtalanság, amely újabb és újabb impulzusokat ad arra, újra és újra ösztönöz minket, hogy legyen bátorságunk, erőnk és merszünk mi magunknak is harcolni és küzdeni önmagunkban és a világban a régi kovász, a régi életünk, szokásaink, bűneink, istentelenségünk és Krisztus-nélküliségünk ellen, hogy győztes erővel induljunk egy új és folyamatosan megújuló keresztyén életre, egy dinamikus, egy mozgalmas Krisztus-követésre. Ez egy olyan nyugtalanság, amely állandóan ösztönöz egy jobb és minőségibb életvitel megvalósítására. 

Nagy ünnepek alkalmával, így húsvétkor is előszeretettel kívánunk egymásnak békés és nyugodt ünnepeket. Amikor az istentiszteleten nyugalmat, harmóniát és békességet keresünk lelkünknek, akkor nem biztos, hogy a legmegfelelőbb húsvéti nyugtalanságról beszélni és éppen arra buzdítani. De éppen ez az, amit mindannyiunknak át kell élni ahhoz, hogy a feltámadás erejét és hihetetlen dinamikáját megérezzük és magunkévá tegyük, hogy ezzel a nyugtalansággal vessünk véget a régi életünknek, hogy ezzel az immáron húsvét utáni, a feltámadás fényében és tényében lüktető nyugtalansággal tudjuk mondani: Krisztus feltámadott!

Kovács Krisztián

A cikk megjelenik a Reformátusok Lapja 2011. április 25-i lapszámában.