Villanyszerelő, szállodai portás vagy református lelkipásztor? Melyikről van szó, amikor Szabó Dánielről beszélünk?

Mindegyikről. A munkakönyvemben az első kettő mellett még a hivatásos gépkocsivezető is szerepelt. De kőművessegéd, vályogvető, szőlőmunkás és állattenyésztő is voltam átmenetileg. Mindezek együtt éltek bennem, és bárhova kerültem, mindenhol missziós területként tekintettem a környezetemre. Például a miskolci gyárakban munkások tízezrei dolgoztak az ötvenes években, és én nyaranta még teológushallgatóként is visszajártam közéjük.

Misszió a munkásosztály között az épülő szocializmus egyik mintaüzemében?

Tény, hogy nem szószék várt a gyárban, hanem egy szerszámos táska, zaj és cementporos levegő, de ebben a hatalmas üzemben és annak a legkülönfélébb rejtett zugaiban – egy transzformátorházban vagy egy villanypózna tetején – nem lehetett ellenőrizni a személyes kapcsolatokat. Nem túlzok, ha azt mondom: egyfajta szeretetközösség alakult ki közöttünk. Amikor nyaranta visszatértem a munkatársaim közé, mindig örömmel fogadtak, és megsúgták, hogy kivel kell vigyázni.  Politikai foglyokkal is dolgoztam együtt egy ideig, egy nyolc-tízfős brigádnak voltam a vezetője. Igazán elegáns társaság volt, tekintélyes értelmiségiekkel a soraiban. Nem is mertem őket csak úgy utasítgatni. „Tetszene olyan kedves lenni, hogy ideadja a csavarhúzót?" – kérdeztem az egyiket. „Ne tessék fáradni, majd én lemegyek a létráról" – mondtam a másiknak. Ugyan az őreik is ott mozogtak köztünk, de én olykor kitettem egy táblát a részlegünkre, ami magasfeszültségre figyelmeztette őket és megtiltotta a belépést, így kicsit beszélgetni is tudtunk egymással néha.

Szabad Nép-félóra Szabó Dani módra?

Talán inkább gyülekezetépítés gyárbéli körülmények között. Egyszer a református lelkipásztori palástjától megfosztott édesapámat egy, a téesz által letarolt szőlőültetvény újratelepítésére kötelezték. Szakkönyveket vettünk és munkásokat fogadtunk, így láttunk hozzá a feladathoz, a legcsekélyebb anyagi haszon reménye nélkül. Én a szőlőre és a benne dolgozókra gyülekezetként tekintettem. Az Ószövetségben szereplő, Isten által ültetett kertek jutottak eszembe, és azon gondolkoztam, miként lehet, hogy bár nemes szőlőként plántáltak el minket, mi mégis idegen szőlő vadhajtásaivá lettünk. Azt láttam, hogy a kert állapota a mi állapotunk is, és Isten azt akarja, amiként a letarolt szőlőket újraplántáljuk, a vadhajtásokat beoltjuk, úgy mi magunk is megújuljunk és jó gyümölcsöt teremjünk.

A református lelkészi pálya volt az álma, de 1958-ban kirúgták a debreceni teológiáról. Mi történt pontosan?

Édesapám egy ébredési közösségnek volt a lelkipásztora, így hamar szembekerült a diktatúrával. Mire a teológiára mentem, őt már felfüggesztették a hejőcsabai szolgálatból, és így járt a keresztapám, Benke József hejőpapi lelkész is. Tehát a családunk erősen exponálva volt politikailag. Amikor 1952-ben Debrecenbe kerültem, már a professzori karban is megjelent ez a feszültség. A közegyházi életben a téeszesítésről, a propagandaprédikációkról folyt a vita, és mi azokhoz a professzorokhoz, lelkipásztorokhoz – az áldott emlékű Czeglédy Sándorhoz, Török Istvánhoz, Berényi Józsefhez, Fekete Péterhez és Kovács Tiborhoz – húztunk, akik felemelték a szavukat ez ellen. A tanáraink védőszárnya és a jó tanulmányi eredmények azonban eleinte megóvtak minket a következményektől. Aztán Fekete Pétert és Kovács Tibort nézeteik miatt letartóztatták, és mi néhányan levelet írtunk a püspök úrnak, amiben őt tettük felelőssé, ha ennek rossz vége lenne. Úgy tűnt, ez véget vet a tanulmányainknak, de közbeszólt az '56-os forradalom, és az események más fordulatot vettek. Emlékszem, Török professzor úr egyszer megragadta a karomat a folyosón, és azt mondta: „Dani, nehezen tudom elviselni, hogy azon a fronton küzdötök, ahol nekünk, a felnőtt nemzedéknek kellene elvéreznie. Végtelenül gyötör engem, hogy ti diáknemzedékként fogtok elvérezni ezen." Jól látta, mert nemcsak a diákjaik voltunk, hanem a fegyvertársakká is váltunk ebben a küzdelemben.

Nem is kerülhették el a sorsukat...

A forradalom után Walter Lüthi svájci teológusról írtam dolgozatot. Ő a nácizmusnak az egyházra gyakorolt befolyását is leleplezte igehirdetéseiben, ami később a kommunista diktatúrában működő magyar egyház helyzetére nézve is prófétai látásnak bizonyult. A tanulmány más megnyilatkozásaimmal együtt erre mutatott rá, és ez meglehetősen érzékenyen érintette az egyházvezetést. A záróvizsga előtt egy évre felfüggesztettek, majd a kényszerszünet után egy újabb dolgozatban kellett volna megmutatnom, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vettem. Én azonban Arany János etikájáról írtam, arra figyelmeztetve, hogy az aktuális rendszer egzisztenciálisan kiszolgáltatott helyzetbe hozza, és ezzel megtörve a gerincüket, erkölcsi vesztesekké teszi az új nemzedék tagjait. Ez már bombaként robbant: a záróvizsgán a teológusifjúság előtt jelentették be, hogy harmadmagammal, Fekete Szűcs Gyulával és Irlanda Sándorral együtt eltávolítottak, egyszer és mindenkorra kizárva minket a lelkipásztori szolgálatokból. Három indok hangzott el: engedetlenek vagyunk, elfogadhatatlanok a nézeteink, és nincs remény arra, hogy megváltozzunk. Az esetből rendőrségi ügy lett. Letartóztattak, de tárgyi bizonyíték híján nem tudtak lecsukni. Jóval később derült ki: a tanári szobából titokban az egyháztörténet-professzorom, a szeretett és tisztelt Tóth Endre dékán úr vitte magával és dugta el a dolgozatomat.

Az '56-os forradalom és szabadságharc néhány napjára hogyan emlékezik vissza?

Az első puskalövéseket Debrecenben hallottuk. Ahogy megtudtuk, hogy élelmiszerszállításhoz keresnek önkénteseket, azonnal jelentkeztünk. Attól kezdve Irlanda Sándor barátommal katonai teherautókon folyamatosan a főváros és a cívisváros között ingáztunk, odafele élelmiszert, hazafele pedig koporsókat szállítva. Megrázó élmény volt, ahogy az idős parasztasszonyok erőtlenül, zokogva ültek a fiaik koporsóján. Szomorúan álltam meg egy-egy szénné égett orosz kiskatona holtteste fölött is a kiégett tankok mellett. Ilyenkor azt kérdeztem, miért kellett neked ide jönnöd, és sajnálattal gondoltam arra, most már őt is hiába várja az édesanyja. Nem érzem ezt ma sem hazaárulásnak. Folyamatosan jártuk a várost, néztük a nagy „mozit", és még a Sztálin-szoborból is lefűrészeltem egy darabot. Úgy éreztük, a nemzet egy nagy családdá vált azokban a napokban. Megdöbbentett az az erkölcsi emelkedettség, amely érinthetetlenné tette az ékszerüzletek betört kirakatait és a kihelyezett gyűjtőládákat, amelyeken ez állt: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk elesettjeink hozzátartozóinak." Az előbbi élményemet meg is írtam egy debreceni forradalmi újságba, arra intve az egyházvezetők leváltását sürgető, nemegyszer önjelölt hangokat, hogy az egyház betört kirakatába sem kell rögtön belenyúlni, hanem várjuk meg türelemmel, amíg Isten és a gyülekezetek kiosztják a reánk eső részt belőle. Hoztuk-vittük a híreket a két teológia között, de továbbítottuk a professzorok levelezését is, és ott voltunk a budapesti teológián, amikor felkérték Ravasz Lászlót a püspökség elvállalására, valamint híres rádiószózata megtartására.

A Kádár-korszak évtizedeiben szállodai portásként dolgozott, így is ment nyugdíjba. Nem haragudott soha az egyházra, a rosszakaróira?

Édesapám a Példabeszédek könyve alapján arra tanított, hogy nem szabad megvetni a szüleinket akkor sem, ha megvénültek. Azt mondta: ugyan a mi egyházunk is megfáradt állapotban van, mégis ő a mi lelki édesanyánk, itt ismertük meg az evangéliumot. Óriási kincset kaptunk tehát tőle, amiért akkor is hálásnak kell lennünk, ha mostohán bánik velünk mostanság. Arra is figyelmeztetett, hogy a keresztyén embernek nemcsak a bibliaolvasásra és az imádságra kell törekednie, hanem a lelki nemességre is, ami az áldozatvállalás, a veszteni tudás, a megbocsátás és a szüntelen reménykedés képességéből áll. Úgy vélte, legalább a családunknak nemesnek kell maradnia, ha másoktól irántunk ezt nem tapasztalhattuk is meg. Ezért megtiltotta, hogy az ő házában bárkire is szitkot szórjunk, vagy tiszteletlenül beszéljünk az ellenlábasainkról.

De mégis: nem volt önben keserűség soha amiatt, hogy nem lehetett felszentelt lelkipásztor?

E nélkül is annyi jót, oly sok szolgálati lehetőséget kaptam Istentől, és annyira nyilvánvalóvá tette jelenlétét, vezetését az életemben, hogy se vád, se keserűség nincs bennem senki és semmi iránt. A szállodai munka mellett kialakult egy párhuzamos életem: nyugati támogatással társaimmal csempészhálózatot szervezhettem a határon túlra, élelmiszert és bibliákat juttatva oda. A Szovjetunióban a holland egyház ügynökeként segíthettem a Gulágról visszatért protestáns lelkipásztorokat, a rendszerváltozás után pedig főgondnokként számos iskola és szeretetintézmény elindításának lehettem a motorja szerte a Kárpát-medencében. Ma a protestáns kisegyházak képviseletében, a cigányok közötti misszióban és a Magyar Református Presbiteri Szövetségben tevékenykedhetem. Miért lenne ezek miatt keserűség bennem? Gyülekezeti lelkipásztorként ezekre aligha lett volna lehetőségem. Az Úr nagy dolgokat cselekedett: láthattam, ahogy egy birodalom megroppan és összedől, és láttam, ahogy az egyház ellenségei keresőkké, olykor támogatókká, esetleg barátokká válnak. Történelmi időket éltünk, és bár kis porszem vagyok, Isten mégis használt ezekben engem. Ki vagyok én, hogy pöröljek vele bármiért? Övé a dicsőség mindenért, az enyém pedig legfeljebb az orcám pirulása és a bizonytalanság amiatt, hogy vajon mindent megtettem-e, amit lehetett.

Az Arany-dolgozat az ifjúság állapotáról

 

„Hasonlóképpen meg kell látnunk az agyonhallgatott vagy visszaszorított értékeinket, és törekednünk kell, hogy ezek számára helyet biztosítsunk a jövő nemzedék formálásánál. Itt csupán Koncz Sándor nevét említjük, aki intenzív lelki, szellemi gyógytornáztatásával nagyban hozzájárulhatna gerincferdüléses és paralitikus ifjúságunk nemzedékké masszírozásához. Általában igyekezzünk legalább minden esztendőben egyszer alaposan megrázni magunkat, hogy mielőtt felszívódnának, leperegjenek a ránk fröcskölt ámítások és pártos szempontok."

Az Arany-dolgozat a kollaboráns egyházról

 

„Amikor a kitelepítettek és deportáltak kezdtek kis útipoggyászukkal szállingózni, és felkeresték szerencsétlen családjukkal együtt a parókiákat, az emberi aljasság megszülte azt a szellemi-lelki mocskot, hogy aki ilyen embereket fogad be a házába, az reakciós, és kompromittálja az egyházat. Az értékes Szabó Imre csak egy a sok közül, aki ennek az állami-egyházi összefogásnak az áldozata lett. Mindenesetre szívünkből kívánjuk, hogy az egyházat mindenkori elöljárói úgy kompromittálják, mint Szabó Imre és má­sok, kik az irgalmas szamaritánus szolgálatát kívánták betölteni."

Szöveg: Kiss Sándor, Portré: Sereg Krisztián

A cikk a Reformátusok Lapja 2013/42 heti számában jelent meg