Az új jogszabály értelmében a kormány a nemzet, vagy valamely nemzetiség történelmében meghatározó jelentőséggel bíró helyszíneket nyilváníthatják történelmi emlékhellyé, míg nemzeti emlékhellyé a törvény szövege alapján olyan, a nemzet történelmében meghatározó jelentőséggel bíró helyszín válhat, amely a „nemzet önképében kiemelkedő fontossággal bír”, valamint a magyar és az ország területén élő más nemzetiségek összetartozását erősíti. A nemzeti emlékhelyekről az Országgyűlésnek kell döntenie a kabinet kezdeményezésére.

A Ház november 7-ei határozata értelmében a következő tizenegy helyszín vált nemzeti emlékhellyé: a budapesti Várnegyed, az Országház előtti Kossuth Lajos tér, a Hősök Tere, a Magyar Nemzeti Múzeum, a rákoskeresztúri Újköztemető, a Debreceni Református Nagytemplom és Kollégium, a mohácsi történelmi emlékhely, az ópusztaszeri történelmi emlékpark, a székesfehérvári romkert, valamint a pákozdi katonai emlékhely, illetve Somogyvár-Kupavár.

A szabadságharc idején nem csak a magyarországi reformáció fővárosa volt Debrecen, hanem 1849 januárjától júniusáig az egész országé, a magyar ellenállásé. Az ország, a nemzet innen védte Isten és természet adta jogait, az uralkodó által is szentesített márciusi-áprilisi törvényeket, amelyek Magyarországot az akkori Európa példamutató polgári demokráciájává tették. Az ország önállóságát megsemmisíteni akaró olmützi oktrojált alkotmányra a magyar országgyűlés – amely a debreceni Református Kollégiumban tartotta üléseit – válaszolni akart, ezért 1849. április 14-én elfogadta a Függetlenségi Nyilatkozatot.

1944. december 21-én sem véletlenül ült össze az ideiglenes magyar nemzetgyűlés Debrecenben: vonzóbbnak találták ezt az előképet, mint az 1919-es szegedi gondolatét.

A magyar függetlenség gondolata miatt mindenképp indokolt a Nagytemplom és a Kollégiummal együtt hozzá csatlakozó téregyüttes felvétele a nemzeti emlékhelyek sorába” – olvasható a törvényben.

Forrás: www.ttre.hu