Hogyan segíthetnénk? Mert az, hogy mi is segíteni szeretnénk, az nem volt kérdés. A segítségnyújtás módja viszont nem egyszerű…

Még nem tudni, hogy október 4. milyen néven íródik be Veszprém megye – sőt az egész Kárpát medence – történetébe. Fekete hétfő? Vagy (iszap)vörös hétfő? De az bizonyos, hogy az ipari katasztrófáról szóló hírek az egész országot megrendítették, megdöbbentették. Mit tehetnénk mi, pákozdi reformátusok Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely lakosságáért? Éppen templomunk tatarozása közben vagyunk. A három év múlva bekövetkező 300. évfordulóra szeretnénk az épületet méltóképpen helyreállítani, de egyelőre kevés a pénzünk. Kész csoda, hogy nem sokkal a 150 éves török uralom után, kevéssel a Rákóczi-szabadságharc községünket is érintő küzdelmei után, 1713-ban templomunk megépülhetett. Akkor még kisebb volt, mint ma, tornya sem volt, de ebben dicsérték Istent az őseink. Minden fillérre szükségünk van, ha rendbe akarjuk hozatni. Most is dolgoznak a kőművesek a fölállványozott torony párkányain, vakolatán. Jövőre nagyon szeretnénk folytatni a felújítási munkálatokat.

Akkor hát hogyan segítsünk? Nem küldhetünk nagy összegeket, sem munkás embereket a helyszínre – van viszont egy kitűnő kamarakórus Pákozdon, s a templomunk többször adott helyet hangversenynek. És van – reméltem – sok-sok jószándékú ismerősünk, akik eljönnének a jótékonysági koncertre. A sokaknak elküldött elektronikus levelemre elsők között válaszolt a Nemeskócsag Általános Iskola igazgatója, a kamarakórus karnagya és a Nyitnikék óvoda. A gárdonyi lelkész is bátorított, kedvező választ adott a lovasberényi Gaudium ökumenikus kórus: eljönnének, énekelnének. Így kezdtük el szervezni többek segítségével a segélykoncertet október 24-re. Védnöknek Pál Sándort, a Református Szeretetszolgálat kuratóriumi elnökét, L. Simon László országgyűlési képviselőt és Takács János polgármestert kértük föl. Első szóra igent mondtak.

Közben kaptuk a hírt, hogy a Szeretetszolgálat munkanapot szervez önkénteseknek Devecserbe október 23-ra. Pákozdról hárman mentünk, a gondnok testvérrel és építőmérnök fiammal. Szokatlan, de tartalmas ünneplése volt ez ’56 évfordulójának, a nemzeti összefogásnak. Már Devecser szélén azok a képek fogadtak, amelyeket jól ismertünk a televízióból, de élőben sokkal döbbenetesebbek! Ablak-magasságig vörösre „festett” házak, fák. A pusztítás félreérthetetlen nyomai, lakatlanná vált házak, egész utcák.

Miután a jól szervezett nap kezdetén tetőtől-talpig beöltöztünk védőfelszerelésbe, előbb a Hunyadi és a Bocskai utca sarkán a már gipsszel semlegesített vörös iszapot lapátoltuk ki az úttestre, hogy a munkagép összeszedje és berakja a konténerbe. Majd egy pincéből hordtuk ki talicskával a még vöröslő, még közömbösítetlen, folyékony iszapot. Ebéd után pedig ugyancsak a Hunyadi utcában a szőlő kordon közül, a kocsibejáróról lapátoltuk ki a ragadós, gipszes iszapot. Ennek a háznak a tulajdonosa is otthon volt. Az idős nénitől első kézből értesültünk arról, hogy mi történt azon a „vörös-fekete” hétfőn, déli egy óra körül. Az maga volt a borzalom.

A munkanap végén még átmentünk Kolontárra. Viszonylag közel jutottunk a gátszakadás helyszínéhez. Hatalmas betontömböket láttunk szanaszéjjel, ezeket az ár sodorhatta el több kilométerre. A Kossuth utcában láttunk olyan házakat, amelyek lakatlanok voltak már, az aljukat megfestette az iszap, mégis többnyire épek voltak. Csak a tetőn volt egy nyílás, a cserepeket valaki félretolta. Talán ott menekültek ki a lakók? A Kossuth utca házszámait – 19 nappal a katasztrófa után – nagyítva, áthúzva is kifestették a házak falára. Bontásra vannak ítélve, a tulajdonosok nem költözhetnek vissza.

A helyszínen készített, önmagukért beszélő (vagy inkább ordító??) fényképeket másnap délután kivetítettük a templom falára a segélykoncerten. Sokan jöttek el, sikerült mozgósítani a falut és a környéket. Amikor – még az estét záró összkar előtt – Csordás Kornél gondnok kihirdette, hogy az adománygyűjtés eredménye 341 ezer Ft, a közönség spontán tapsban tört ki. Nem magukat tapsolták, hanem azt, hogy a perselyezés eredményével talán sikerül néhány sebet begyógyítani. Az általános iskola tanulói által készített apró, tűzzománc emléktárgyak eladásából további bő 8000 Ft gyűlt össze, így már másnap kereken 350 ezer Ft-ot utalunk át a vörös iszap katasztrófa áldozatainak és károsultjainak megsegítésére.

A hangverseny végén a két énekkar együtt énekelte a kánont: Soli Deo Gloria – Egyedül Istené a dicsőség. Így legyen minden baj, minden csapás ellenére is!

Kardos Péter lelkész