Napjainkban sokszor nehéz beszélni a szenvedésről, a betegségről, a halálról. Szemérmesen elkerült, elhallgatott téma ez társadalmunkban is.

Az utak mentén, a háztömbökön nagy, színes reklámplakátokon, az írott és elektronikus sajtóban leginkább az idő múlásának ellenálló fiatalság, az azt elősegítő különböző kozmetikai készítmények, az egészség és a sikeresség kultusza jelenik meg. A betegségről, a szenvedésről, a halálról mi magunk sem szeretünk beszélni, panaszkodni is legtöbbször egyéb dolgok miatt szoktunk. Statisztikák igazolják, hogy az átlagos életkor megemelkedett, tovább élnek az emberek. Ritkán hallani azt, hogy valaki örökké szeretne élni: a legtöbben inkább szebben, nyugodtabban, gazdagabban szeretnének élni. „Boldogan éltek, míg meg nem haltak” – mint a mesében, a legtöbb ember boldogan szeretne élni. Az ezerarcú szenvedés azonban – a megtapasztalt valóság szintjén, saját bőrünkön, sorsunkon tapasztalva – gyakran szembesít minket életünk valóságával: nemcsak siker, egészség és fiatalság létezik, hanem van könny, verejték, betegség, ellentmondás, jogtalan megkülönböztetés, kegyetlenség, félelem, magány, kiszolgáltatottság, nyomorúság és halál is.

Amikor a betegség, a gyász, a fájdalom kése vág belénk, amikor valakit, akit szerettünk, elragad tőlünk a halál, amikor hűtlenek lesznek hozzánk, amikor gyermekeinkkel baj van, amikor kilátástalannak érezzük jövőnket, akkor kikerülhetetlenül szembenézünk a szenvedéssel. Sokszor érezzük azt, hogy magunkra vagyunk hagyva, nem tudunk igazi segítséget kapni, nem tudunk beszélni fájdalmainkról, még akkor sem, ha tudjuk, hogy – Albert Schweitzer megfogalmazásában – nekünk, Krisztust követőknek úgy kell egymásra tekintenünk, mint szenvedőtársakra, úgy, mint „a kín jegyét magukon viselők közösségének” tagjaira. Sok a szenvedő ember környezetünkben, gyülekezeteinkben is, és kevesen kérnek segítséget, kevesen nyílnak meg. Kevesen vesszük észre a szenvedő embert – a televízió híradásaitól kezdve a filmeken át hozzászoktunk az erőszakhoz és a vérontáshoz. Hacsak saját bőrünkön nem érezzük a szenvedést, gyakran közönyösen viszonyulunk hozzá.

A nagyhét drámai eseményeit is – talán éppen az előbbiekben leírtak miatt – legtöbbször gyorsan átlapozzuk: vágyunk arra, hogy minél hamarabb halljuk a húsvéti örömhírt. Szeretünk a Feltámadottra tekinteni, vele örvendeni, ünnepelni az ő győzelmét. Nagycsütörtök, nagypéntek drámai komorsága, Jézus szenvedése és halála sokszor távolról szemlélt. Úgy tűnik, közel csak a Feltámadotthoz szeretünk kerülni. Pedig vegyük észre: a nagyhét közeledtével a Biblia nem gyorsít, hanem lényegesen lassít a tudósítás gyorsaságán. Vannak olyan kommentárok, amelyek azt állapítják meg, hogy az evangéliumok Jézus utolsó hetének krónikái, hosszabb-rövidebb bevezetéssel. Az evangéliumok terjedelmük majdnem egyharmadát Jézus utolsó hetének szentelik: születésének körülményeit csak két evangélista (Máté és Lukács) említi, feltámadásáról az evangélisták csak néhány oldalon szólnak, de áldozatos haláláról, az azt megelőző cselekményekről, szenvedéséről mind a négy evangélium nagyon részletesen tudósít!

A feltámadt, győzelmes Úrnak tudunk örvendeni, tudjuk és hisszük, hogy a mi feltámadásunk is miatta lehetséges. De miként viszonyulunk a szenvedő Jézushoz, ahhoz, aki „a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta” (Ézs 53,4)? Eltakarjuk arcunkat előle? Mert virágvasárnapi örömünk és ünneplésünk, a húsvéti boldogság megjelenik hitünkben, gondolatainkban, de miként tekintünk a szenvedő Úrra? Lélekben boldogan szaladunk nyitott sírjához, szent örömmel ünnepeljük Istennek a halál felett aratott győzelmét, de a szenvedő Jézushoz közel tudunk menni? Elkísérjük őt az Olajfák hegyére? Elengedjük a kezét, magára hagyjuk őt, elszenderedünk, miközben ő gyötrődik? Virrasztani képtelenek, vele imádkozni gyarlók, melléje állni gyávák vagyunk? Ajkunkon árulás csókja, kezünkben fegyver, lelkünkben sötét indulat van? Testünkben-lelkünkben erőtlenek, csak kakasszóra ébredők vagyunk? Igen, sokszor ilyenek vagyunk: nagypéntek nélküli húsvétot ünnepelni akarók. Pedig húsvét hajnalán, amikor felvirrad a nap, csak akkor nem kell lesütnünk szégyenkezve tekintetünket, ha közel tudtunk menni a szenvedő Jézushoz, az ő keresztjéhez, ha nemcsak győzelme, hanem a szenvedése is drága nekünk. Mert bizonyságtevők és Isten országát építők csak akkor lehetünk, ha megértjük, hogy „erőtlenségünket ő vette el, és betegségeinket ő hordozta” (Mt 8,17).

Forgassuk szívünkben, beszéljünk Jézus szenvedéséről, ne tegyen minket rabjává az álom, ne verjen minket bilincsbe az árulás, a csalódás, a félelem, a bánat, a megannyi indulat és igazságtalanság! Hiszen éberségre van szükségünk azért, hogy hangos szóval tudjunk válaszolni, amikor Isten szólít minket, hogy arcunk – bármi érjen is minket éltünk során – olyan lehessen, mint a Fiúé: túl a fájdalmon, a félelmeken, a szenvedésen, a töviskoszorún is nyugodt, tiszta, mindent megértő és megbocsájtó, egyedül Istenre tekintő emberi arc. 

Urunk szenvedése és halála – és általa a mi szenvedésünk és halálunk – végső soron a feltámadásban kap értelmet, de mernünk és tudnunk kell az értünk, miattunk és helyettünk szenvedő Jézusra is tekinteni, mellette megállni, és nem eltakarni előle arcunkat (Ézs 53,3)! A feltámadott Jézuson ott vannak a keresztre feszítés sebei. A látható, megérinthető sebekről ismerik fel őt a tanítványok (Jn 20,20). Húsvéthoz elérkezni nagypénteket kikerülve soha nem lehet. Emberi életünk nehézségeit, szenvedéseinket Istennek átadott szívvel hordoznunk kell, míglen elérkezünk húsvétunk hajnalához.

Kun András Nándor

A cikk megjelenik a Reformátusok Lapja 2011. április 25-i lapszámában.