– Tiszta szívemből aradi vagyok – mondja meghatódottan Gáll István, amikor a vasárnapi istentisztelet után az aradi tizenhárom vértanú emlékéről kezdünk beszélgetni. István bácsi hetvenkilenc éves, egy hónapot és a kényszerű katonaságot leszámítva egész életét Aradon töltötte. Szívfájdalma, hogy a helybeli románoknak nem sikerül elmagyarázni, megtanítani az aradi tizenhárom történetét és azt: nem igaz, hogy ellenük irányult volna a szabadságharc. A Szabadság-szoborról szólva elmondja, kétszer sírt az aradi magyarság: amikor 1925-ben eltávolították a szobrot, és 2004-ben, amikor restaurálva, új helyen ugyan, de ismét felállították az emlékművet.

Közösen kellene hordani a terheket

Ma a belvárosi református templom szomszédságában, az úgynevezett Megbékélés Parkban áll a Szabadság-szobor, vele majdnem szemben egy diadalív, amely alatt román felkelők szobrai állnak. Majdnem szemben – ez azért érdekes, mert a két szoborcsoport alakjai így pont elnéznek egymás mellett. A megbékélés gondolata indokolt, de a teret a hétköznapokban használó aradi lakosokat láthatóan inkább elválasztja: a magyarok a Szabadság-szobor tövében, míg a románok a diadalív árnyékában beszélgetnek. Mialatt a Szabadság szobor-történetének érdekességeit hallgatjuk Czégé Imre lelkésztől, megszólít bennünket egy helyi férfi, amint meghallja, hogy magyarul beszélünk. Eddig biciklijét letámasztva ült itt a közeli padon. Úgy dől belőle a panasz, mintha soha senki sem hallgatná meg: Erdélyt sosem becsülték és ma sem becsülik meg a románok, ahogyan a tizenhárom aradi vértanút sem, pedig ők még értették, Erdély milyen fontos része az országnak – mondja. Melléülünk, még folytatja:  szerinte „Románia éhen halna Erdély nélkül”.

Erdődi Ottó, az arad-gáji gyülekezet kántora máshogyan látja mindezt. A templomban – ahol többekkel is beszélgetünk – mondja el, hogy számára éppen 1848–49 szelleme üzeni azt, hogy a széthúzás nem vezet sehová, csak összetartással lehet megmaradni, sőt, úgy lehet csak élni. Felidézi a tizenhárom aradi vértanú soknemzetiségű színességét. Persze a történelmi Magyarország és a Monarchia idejében ez természetes volt, Damjanich János szerb, Knezić Károly horvát, Aulich Lajos német, Poeltenberg Ernő osztrák, míg Kiss Ernő örmény származású volt. – Példát véve tőlük így kellene ma is hordozni a terheket, közösen a magyaroknak, románoknak és más nemzetiségeknek – mondja a kántor.

Ha teheti, minden évben kilátogat a vesztőhelyre Jank Ferenc, a gyülekezet főgondnoka, hogy emlékezzen a vértanúkra. – Mindig beleborzongok, hogyan lehettek ilyen kegyetlenek az emberek, hiszen Isten egészen másra tanít bennünket – mondja. A főgondnokságot nem magának kereste, de büszkén vállalta a feladatot. A 2005-ben befejezett templomuk építésében tett fáradozásait szívesen említi, mert úgy érzi, hozzá tudott járulni a megvalósításhoz. A kérdésre, templomépítésük azt jelenti-e, hogy jövőt is remél az aradi magyar reformátusság, Jank Ferenc igennel felel. Bár hozzáfűzi: egyre inkább jellemző, hogy „Isten dolgait félreteszik” az emberek. Ők mégis a jövőbe tekintve építik a közösségüket.

Idejében elvetni a magot

– Nincs jövő gyermekek nélkül, ők a jövő építésének téglái – mondja Kiss Enikő presbiter. – Fontos, hogy már gyerekként érezzék és tudják, hogy élő gyülekezethez tartozni jó, hogy van kire számítaniuk, és legyen baráti körük. Nálunk a gyülekezetben kevésbé vannak jelen a fiatalok, ezért is szükséges idejében elvetnünk a magot a szívükben-lelkükben. Reméljük, hogy majd felnőttként is ide tartoznak a családjukkal a közösségünkhöz – hangsúlyozza a tanárnő és édesanya.  Kirándulásokat 1992 óta szerveznek a gyerekeknek, de két éve már családos kirándulásokat is tartanak.

– Házat és templomot csak a jövőnek kezd el építeni az ember – mondja Czégé Imre, a gyülekezet lelkipásztora. Az 1980-as évek végén az arad-belvárosi gyülekezetben szolgálva irányította a templom és a parókia felújítását, hasonlóképp tett Kisperegen, majd Nagyperegen a templom mellett még az iskola felújítását is megszervezte.  Ezután engedett a hívásnak, és 1992-ben az arad-gáji gyülekezet lelkésze lett. Itt néhány hónap után már a templomépítést szervezte. Nem volt könnyű feladata, mert az első terveket a helyi hivatalok engedélyezték ugyan, de Bukarest nem, sőt, acél tetőszerkezetet, tűzcsapokat, óvóhelyet és tűzoltáshoz szükséges víztározó medencét írtak elő az építkezés engedélyezéséhez. Végül sikerült elérni, hogy mindebből megelégedjenek a fém tartószerkezet megépítésével. A hatóság belátta, ha baj lenne, a templom szomszédságában működő termálfürdő vize is alkalmas az oltáshoz. Így megépülhetett a templom, amelyhez jelképes – mai áron számolva – ötszáz lej, azaz valamivel több, mint harmincezer forint támogatást kaptak a román központi költségvetésből.

Templomuk építése sok szempontból különös történet. Egybeolvasztja a múltat, a jelent és a jövőt, például azért is, mert beépítettek néhány ablakkeretet a Galgón lebontott református templomból. A keretek évtizedekig vártak Aradon, hogy újra templom részét képezzék, de az építkezés többször meghiúsult. Először 1957-ben, amikor Csiha Kálmánt, a gyülekezet akkori lelkészét, későbbi püspököt börtönbe zárták az 1956-os magyarországi forradalom után. Csiha Kálmánnak egy obeliszk állít emléket a templom mellett.

– Arad emlékező város – mondja Czégé Imre az újabb történelmi események felidézéséhez kapcsolódva. – Mi, aradiak emlékezünk arra, mi történt október 6-án, hogy mi történt 1956-ban, és még sok minden másra, de a főhajtás mellett szeretnénk kifejezésre juttatni, hogy a jövőt is építjük, ahogyan ezt az új templomunk is jelzi – erősíti meg újra a lelkipásztor.

Magyarul is, románul is tanítják egymást a gyerekek
A gyülekezetben természetesen jelen van a kétnyelvűség, főleg a gyerekek körében. Sokan születtek vegyes családba – magyarázza a lelkész –, van, aki magyarul tanul a gyülekezetben a többi gyerektől, míg mások itt egészítik ki a román nyelvtudásukat.

Sokszínű diakónia

A templomból átsétálunk a parókia kertjén keresztül az imaházba. Természetesen ennek az épületnek is megvan a maga története: hajdanán bankfiók volt. Erre ma már nem sok minden emlékeztet, de a mennyezeten még van egy vörösréz lámpa, amely abból az időből maradt – mutatja a lelkész. Ma hitelek helyett élő Igét kaphatnak itt az emberek. Egykor ezt az épületet akarták templommá átalakítani, de nem sikerült. Végül 2015-ben teljesen felújították az imaházat.

A raktárhelyiségben labirintusszerűen sorakoznak az egymásra tornyozott adományládák a lebontott galgói templom úrasztala és szószéke mellett. A gyülekezet egy holland alapítvánnyal áll partnerségben, az onnan érkező adományokat ők tárolják, majd innen a külföldi önkéntesek az aradi református gyülekezet fiataljaival és önkénteseivel viszik Aradra, Lippára és a megye falvaiba. A dobozokban gyermekruhák, játékok vannak, de akad babakocsi, mosógép, az udvaron pedig számtalan bicikli, kerekesszék is. Utóbbi azért is fontos, mert a gyülekezet 2010-óta minden évben szervez táborokat mozgáskorlátozottaknak, így a nekik szánt adományokat is könnyen célba tudják juttatni.

Az aradi-gáji református gyülekezet a hollandoktól függetlenül, már a rendszerváltás előtt segítette a látókörébe került szegényeket. A mai napig  tartanak saját gyűjtéseket is. Volt rá példa, hogy az adomány átadásakor látták, vízre lenne a legnagyobb szükség, ezért több kutat fúrattak a nyomorban élő családoknak, akiknek ezzel megoldódott az ivás, a tisztálkodás és a főzés gondja is. – Az adományokat főleg nagycsaládosok és nehéz szociális körülmények között élők kapják, de nemcsak magyarok és nemcsak reformátusok – mondja a lelkipásztor –, hanem mindenki, akinek szüksége van rá: románok, romák, szerbek, szlovákok is. 

Ez a kép pedig ismét az aradi tizenhármat juttatja eszünkbe, akik legalább annyiféle nemzetiséget képviseltek, mint ahányféle nemzetiségű családnak segített már a gyülekezet.

Hegedűs Márk, fotó: Kalocsai Richárd

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2019. október 6-i számában.