– Mit jelent önnek a novemberi Zsinaton átvett Imre Sándor-díj?

– Meggyőződésem, hogy Istentől nem csak az adottságokat kapjuk, hanem a lehetőségeket is. Van, akire Isten csak egyetlen embert bízott, van, akire egy családot és van, akire egy iskolai osztályt, egy iskolát, egy gyülekezetet, vagy éppen egy egyházkerületet. Minél nagyobb a lehetőség, annál nagyobb a felelősség. Ha az ember sikeres, elismeréseket kap, akkor is Istené a dicsőség.

– A díjat a hagyományostól eltérően nem az országos tanévnyitón – idén éppen Tatán – adták át, hanem a Zsinat ülésén, hiszen – mint elhangzott – Kálmán Attila személye és a Zsinat összekapcsolódik. De Kálmán Attila és a tatai gimnázium között is szoros a kapcsolat…

– Tatán is felolvasták a díjról szóló döntést. A taps veszélyes dolog, mert az torzíthatja az embert. A bírálatot nehezebb elfogadni, de ha el akarnak gáncsolni, akkor feljebb kell emelkednem, hogy átlépjem a betartott lábat. Az Istentől két fület és egy szájat kaptunk, tehát kétszer annyit kell figyelnünk – felfelé és egymásra –, és csak akkor beszéljünk, ha már biztosak vagyunk a mondandónkban.

– Miért éppen most kapta meg az elismerést?

– Többször fölterjesztettek, de amíg a Zsinati Oktatási Bizottságban én is ott voltam, sikerült elhárítanom. Korábban az Antall-kormány államtitkáraként, valamint a Zsinat világi elnökeként is több egyházi intézmény visszaadásával foglalkoztam.

– Például?

– A debreceni tanítóképző főiskola teljesen jogszerűen került vissza az egyházunkhoz. Az egyik képviselő mégsem akarta engedni, hogy én válaszoljak a Parlamentben az interpellációjára. Azt a képtelenséget állította, hogy „Kálmán Attila államtitkár átjátszotta a főiskolát Kálmán Attila főgondnoknak”. Holott ebben pusztán annyi szerepem volt, hogy a jogi eljárás után a gyakorlati átadás zökkenőmentesebbé tételét intéztem. Egy másik eset: 1994-ben az utolsó előtti kormányülésen tárgyalták az egyházi ingatlanok az évi visszaadását. Előtte telefonált az egyházi kapcsolatokért felelős államtitkár kollégám, hogy Hódmezővásárhelyen baj van, mert nincs elég pénz a Bethlen- gimnázium kiváltására. Sikerült rábeszélnem Hegedűs Loránt püspököt, a Zsinat akkori elnökét, hogy adjon nyilatkozatot arról, hogy 1995-ben ez az intézmény lesz egyházunk listavezetője. Az önkormányzat ezt elfogadta, és már 1994-ben visszaadta a híres gimnáziumot. Sokszor – ha nehézségek mellett is, de – imádságos lélekkel, segítőkész partnerekkel el lehetett intézni ilyen ügyeket is.

– A lehetőségek Pápán és Tatán is adottak voltak.

– Rengeteg emberrel vagyok személyes kapcsolatban. Ezzel sohasem akartam visszaélni, de élni igen, ha már az Isten ilyen lehetőséget is adott. Azt azonban fontosnak tartottam, hogy csak nemes célok érdekében használjam kapcsolataimat, hogy megőrizzem hitelességünket.

– Egy korábbi nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy ön „a rendszerváltás nyertese”. Ezt így kevesen szokták kimondani magukról.

– Helyesebb így fogalmazni: mindeddig megsegített az Isten. Fiatalon nem tanulhattam tovább, mert édesapám közigazgatási tisztviselő volt a két világháború között. Például annak a tatai gimnáziumnak sem lehettem diákja, amelyiknek később tanára voltam. Mégis három diplomát és matematikából doktorátust szereztem. A hetvenes évek végén nem lehettem még osztályfőnök sem, mert a lakásomon összejöveteleket tartottunk, ahol énekeltünk, imádkoztunk és nemzeti sorskérdéseinkről vitatkoztunk. Később voltam országgyűlési képviselő, a Zsinat világi elnöke, s tizenötödik éve vagyok igazgató. 1982-ben öklömnyi rákos daganattal kivették az egyik vesémet és kobalttal sugaraztak. Azt mondták, ha „szerencsém van”, akár még öt évig is elélhetek. Azóta 27 év telt el. Az Isten kegyelme többszörösen adhatja vissza azt, amit elvett.

– A díj átvételekor a mulasztásairól beszélt. Mikre gondolt?

– Felelősek vagyunk az élő Istennek minden gondolatunkért, szavunkért, cselekedetünkért, sőt a mulasztásunkért is. Gondolatainkat mi magunk ismerjük, a szavainkat és cselekedeteinket mások is észlelik, a mulasztásainkat pedig sokszor mi magunk sem vesszük észre. De később, ha nagyon gondosan végiggondoljuk életünket, akkor felismerhetjük azokat. „Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszi, bűne az annak” (Jak 4,17) – olvashatjuk a Szentírásban. Az emberek elítélik azt, aki valami rosszat cselekszik, de nem ítélik el azt, aki mulaszt. Márpedig rengeteget mulasztunk. Azt mindig meg tudjuk magyarázni, hogy mit miért tettünk, de azt nehezebb igazolni, hogy miért nem tettük azt helyette, ami még annál is sokkal fontosabb lett volna. Ha az ember őszinte, akkor igenis rengeteg hibát talál a mindennapjaiban.

– Ha általában a református oktatást nézzük, ott vannak mulasztások?

– Rengeteg.

– Mi az, amit észre kellene vennünk?

– Legnagyobb mulasztásunk, hogy nincs igazán komoly személyi politikánk, nem tudjuk biztosítani azt, hogy a megfelelő személyek a megfelelő helyre kerüljenek. Első perctől kezdve a húszas-harmincas éveiben járó pedagógusokat kellett volna vezetőképzőkre, nyelvtanulásra, továbbképzésekre járatni, hogy legyenek alkalmas vezetőink. Másik probléma, hogy vannak gimnáziumaink, de nagyon kevés a szakközépiskolánk, szakiskolánk. Továbbá még nagyobb figyelmet kell fordítani az általános iskolákra és óvodákra, vagyis alulról kellene építkezni. Különösen a kistelepüléseken, ahol az ellehetetlenült önkormányzati iskolák megsegítésére – reményeink szerint – jövőre kedvezőbbek lesznek a feltételek. Az alapfokú művészetoktatási intézmények állami normatívája lecsökkent, egyházi források átcsoportosításával az ilyen iskoláinknak nagyobb támogatást kellene adni. 1997-ben, a Horn-kormány idején a vissza nem igényelt építmények arányában történő költségvetési támogatásról döntöttek. Ez egyházunkat nehéz helyzetbe hozta, mert a feladatvállalásunk messze meghaladja a vissza nem igényelt épületeinkért adott járadék nagyságát. Az Orbán-kormánnyal aláírt 1998-as megállapodás mentette meg egyházunkat. Ekkor egyházunk évszázadokon keresztül vállalt, magas színvonalú közfeladat-vállalásaira tekintettel méltányosan állapították meg a járadékalapot. Az oktatási intézmények azonban ebből keveset kaptak. Feltétlenül létre kellene hozni egy komoly iskolaalapot, hiszen az iskola misszió. A tatai templomunkba körülbelül 150-en járnak vasárnaponként. A ballagáson 1500-an, a tanévnyitón és szalagavatón ezren vannak. Köztük sokan olyanok is, akik korábban nem lépték át a templomok küszöbét. Igét hallanak. Ha az iskoláink megtartják szellemi és erkölcsi színvonalukat, akkor a jövőben felértékelődnek. Miközben egyre kevesebb gyerek születik, a legtöbb református iskolában lassabban csökken a jelentkezők száma.

– Mi a feladata a református iskolának?

– Megőrizni és fokozni azt az erkölcsi tőkét, amely pillanatnyilag még megvan. A legtöbb emberhez a szociálpolitika, a közigazgatás, az oktatás és az egészségügy jut el. Ezeket a területeket célszerű az egyházi oktatásnak lefednie. Kell tehát jogi, egészségügyi, szociálpolitikai valamint óvónő-, tanító- és tanárképzés. Ismét hangsúlyozom: azt kellene elérni, hogy a legalkalmasabb emberek kerüljenek vezető pozícióba.

– Miben kell többet nyújtani egy református iskolának?

– Elsősorban lelkiségben, emberségben, hitelességben, feddhetetlenségben, példában.

– És milyen tudást kell átadni a gyermekeknek?

– Azt nem tudjuk, hogy 30-40 év múlva mire lesz szükségük. De van néhány alapvető dolog. Meg kell őket tanítani logikusan gondolkodni, hogy ne lehessen őket manipulálni. Fejleszteni kell a jellemüket, hogy legyen tartásuk és kitartásuk. Tökéletesíteni kell az ízlésüket, hogy meg tudják különböztetni az értéket a talmitól, a szépet a rúttól. Fejleszteni kell a kommunikációs képességeiket, hogy meg tudjanak érteni másokat, és meg tudják értetni magukat másokkal, akár idegen nyelven is. Kell, hogy olyan ismereteket, tapasztalatokat és élményeket adjunk át, amelyek megkönnyítik a hit ajándékának elfogadását. Ez a tudás évtizedek múlva is fontos, az összes többi részletkérdés. Természetesen kellenek az ismeretek, de ugyanilyen fontos azok alkalmazni tudása is.

T. Németh László