A reformáció az intézményközpontúsággal szemben az egyén megtérését és bűnbánatát, a személyes istenkapcsolatot helyezte előtérbe. Ha nagyon egyszerűen akarjuk megfogalmazni, akkor ennek a személyes istenkapcsolatnak a mindennapi életben való megjelenését nevezhetjük kegyességnek. A kegyesség megvizsgálható többek között történettudományi, antropológiai, szociológiai, irodalomtörténeti és teológiai szempontból is, vizsgálatában pedig ugyanolyan fontos az egyéni, mint a közösségi szintek elemzése. Ezen az úton indultak el az április 8-9-i konferencia résztvevői is, hogy a pénteki előadások és a szombati műhelybeszélgetések során próbálják körvonalazni, a református kegyesség jellemző vonásait.

Századokról századokra

A konferenciát Dienes Dénes előadása nyitotta meg, melyben a református kegyesség történeti dimenziót tekinthette át. Előadásában rávilágított arra, hogy bár a 20. század elején megjelent a lelkiségtörténet szempontja az egyháztörténeti kutatásban, Révész Imre erre vonatkozó felvetése azonban sokáig visszhang nélkül maradt. Hosszú időn keresztül hiányzott a hétköznapok vallásosságának vizsgálata, azonban az utóbbi két évtizedben azok a fiatal egyháztörténészek, akiknek már nem a marxista történelemszemlélet határozta meg a gondolkodását, számos ilyen kutatást indítottak el.

A Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeinek igazgatója a református kegyesség történetének 18. századi vonatkozásait is vizsgálva felhívta a figyelmet arra, hogy az egyéni kegyesség szerepe nem vizsgálható az adott korszak teológiai történeti háttere nélkül. Mint mondta, jóllehet a kutatók sokszor kezelik egymástól függetlenül ezeket, de „ha nem foglalkozunk teológiatörténeti háttérrel, akkor rosszul értjük meg az összefüggéseket”. Dienes Dénes előadásában sorra vette azokat a területeket, melyek a kegyességtörténet „fehér foltjai” s amelyek felderítése hozzájárulhat a reformáció történetének összetettebb megértéséhez is. Ilyen kérdés a nők – például patrónusok, lelkészfeleségek – szerepe, a mezővárosi hagyományokkal rendelkező vagy a falusi paraszti közösségek szokásait. Mindezek mellett megkerülhetetlen a 19. század teológiai liberalizmusa kegyességre gyakorolt hatásának kutatása is, hiszen „az ébredés sem egy kiszáradt patakra épül”.

„A figyelem egyre inkább a kegyesség vizsgálata felé fordul, melyhez a történetírásnak az irodalomtörténetírásnak és a teológiai történetírásnak az együttműködésére van szükség. Az ilyen műhelyek kapcsolata lehetőséget teremt arra, hogy a kutatások eredményesek legyenek” – zárta gondolatait a professzor.

Napjainkban egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy sok református egyháztag és lelkész vesz részt jezsuita lelkigyakorlatokon, majd e gyakorlatok tapasztalatait sikeresen építik be saját vallásgyakorlatukba. Ennek a kérdésnek a hátterét kutatva a Szent Ignác-i lelkiség történeti dimenzióját mutatta be Kovács Lajos jezsuita szerzetes. „Fantasztikus dolog volt, hogy az évezredes katolikus bebetonozódás után alternatív egyházmodellek jelenhettek meg” – mondta a reformáció korszakáról a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa. A teljes kép kialakításához elengedhetetlen az elmúlt évszázadok több oldalról történő vizsgálata. Ehhez szorosan hozzátartozik a római katolikus perspektíva is. Kálvin János és Loyolai Ignác egy időben tanultak Párizsban, amiből bizonyos közös gyökerekre, hatásokra következtethetünk. Mindketten az újkor hajnalán születtek, a felfedezések és reformok időszakában, ami meghatározta a világnézetüket. Mind Loyolai Szent Ignác, mind pedig a reformátorok gondolkodásmódját befolyásolta a németalföldről indult keresztyén lelkiségi mozgalom, a devotio moderna. Az azonos hatások, részben közös alapok azonban nagyon eltérő utakat határoztak meg. A kapcsolódási pontok feltárásával és értelmezésével többnyire még adósa kutatás.

A mai embert sok impulzus éri a különböző vallásokból, melyeket könnyen beépíthet mindennapi hitvilágába, azonban megfelelő iránymutatás nélkül ez inkább bizonytalanságot eredményez, mint valódi, mélyen megélt hitet. „A spiritualitás nélküli vallásosság elszakad a lélektől, a vallás nélküli spiritualitás pedig könnyen válik öncélúvá” – mutatott rá a szerzetes a lelkiség szerepére. A szentignáci lelkigyakorlatok segítenek eligazodni ezekben a kérdésekben és ráébredni, hogy „Isten ott lép kapcsolatba velünk, ahol épp tartunk, olyan formában, amit meg tudunk érteni és olyannak szeret minket, amilyenek vagyunk.”

Egy teljesebb képért

A kegyesség szerepének és mai megjelenésének empirikus társadalomtudományi oldalról való vizsgálatának segítségével még árnyaltabb képet kaphatunk a református vallásgyakorlat hétköznapi megnyilvánulásairól.

„A liturgia és az idő” című doktori disszertációja alapján az istentisztelet lelkiségben betöltött szerepéről és fontosságáról beszélt Fekete Ágnes. „Mitől válik az istentisztelet Istentiszteletté?” – vetette fel előadása kezdetén a református lelkész. Kutatása során százhuszonkilenc kérdést tett fel ötszáz gyülekezetnek az istentiszteleti liturgiáról, folyamatról és szokásokról. „A válaszok alapján egyértelműen látszik, hogy komoly átgondolatlanság, tájékozatlanság és széttagoltság jellemzi a mai magyarországi gyülekezetek istentiszteleti gyakorlatát.” Mint mondta, nem a változatosság, hanem az átgondolatlanság a probléma: „van egy ad hoc közösség, amelyik ad hoc értelmezi magát, és ad hoc tart egy istentiszteletet aszerint, amit éppen akkor gondol”. Általánosan jellemző, hogy az istentisztelet egyre kevésbé képes kiszakadni a mindennapi élet sodrából és szent időként funkcionálni. A mindennapi életre jellemző az idő anyagias felfogása: minden perc be van osztva, racionálisan, elszámolhatóan. A szent idő egy ebből kiszakított idő-sziget, mely a rítuson keresztül az Istennel való találkozás eredeti eseményét idézi fel. A rítus pedig nem viseli el az esetlegességet, az ad hoc jelleget – mondta a Református félóra című rádióműsor szerkesztője.

A vizsgálat egy másik aspektusát mutatta be Nagy Károly Zsolt, teológus és kulturális antropológus. Az SRTA adjunktusa 2013-ban kezdte el kutatásait, melynek során reprezentatív mintán vizsgálja a Kárpát-medence magyar református közösségeinek jellemzőit. Előadásában először a kegyesség társadalomtudományi módszerekkel való kutathatóságának kérdéséről beszélt (erről bővebben keretes írásunkban olvashatnak), majd a konkrét eredményekről beszámolva kifejtette: a kutatás első fordulójában vizsgált református középiskolásokra a református kegyesség alapvető összetevőinek – úgy a vallási, hitvallási ismeretek, mint a tradicionálisnak tekintett értékek és vallásgyakorlati elemek – összefüggésében általános bizonytalanság jellemző. Ez különösen ott tapintható ki, ahol a magyar reformátusok más felekezetekkel (és esetleg etnikumokkal) nagyjából egyenlő arányban élnek. A helyzet nem szívderítő, ezeknek a szituációknak az elemzése azonban hozzájárulhatna ahhoz, hogy az igehirdetési gyakorlatokat vagy a hitoktatást a valós helyzetekhez közelítsük.

Vallás és kegyesség viszonya
„Megjelenését tekintve, társadalomtudományi szempontból nézve a vallás és kegyesség között nem látható lényegi különbség” – mondta Nagy Károly Zsolt, azonban hozzátette: „belső, nem csak a teológia, hanem a transzcendens mutatkozását megtapasztaló ember perspektívájából nézve a kegyesség lényeges pontokon különbözik a vallástól illetve vallásosságtól.” Míg a vallásosságot a vallási parancsokhoz, tehát külsőséges tényezőkhöz való igen pontos ragaszkodásként definiálta, addig a „kegyesség nagy titka” szerinte „a transzcendens mutatkozásának felismeréséből fakad (mint azt Pál az 1Tim 3,16-ban részletesen kifejti). A vallás mélyén is ez a felismerés van, de a kegyességről nem beszélhetünk e felismerés nélkül.” Mint mondta, bár az istenfélelem – vagyis a transzcendens mutatkozás felismerése – a Szentlélek ajándéka, az ehhez igazodó életben ugyanúgy megvan a rutin, a praxis, a gyakorlás szerepe, mint a vallásosságban (1Tim 4,7). „Vagyis míg a kegyesség közvetlenül a transzcendens mutatkozására reflektál – ezért azoknál, akik nem találkoznak a transzcendenssel a kegyességnek csak a látszata van meg – és a megszentelődés útján gyakorolja magát abban, hogy miként válaszoljon adekvát módon erre a mutatkozásra, addig a vallás lényegében e gyakorlatok kikristályosodott és kulturálisan rögzített eredményeinek társadalmi intézménnyé vált és ekként fenntartott formája.” A társadalomtudomány mindebből csak a transzcendens mutatkozására reflektáló embert és az intézménnyé váló válaszokat látja. A kutató szerint ezek fontos korlátok, de e korlátok közt számos következtetés vonható le arról, hogy hogyan látja egy adott ember vagy közösség a transzcendenst, azaz hogy »milyen istene van«”.

 „Táncol bizony”

A szervezők a református kegyességet a tapasztalás oldaláról próbálták megragadni, ezért is kapcsolódott a programhoz Tóth Sára „Táncol a por” című könyvének bemutatója. Az esemény moderátora, Balogh Judit történész szerint ugyanis a kötet írásai éppen abból a kérdésből születtek, hogy miként lehet református keresztyénként élni a mindennapokban, miként adhat az ember választ az élet, a kortárs kultúra kihívásaira.

A kötet céljáról Visky András íróval beszélgetve a szerző úgy fogalmazott, hogy „van két alaptapasztalatunk az életben. Az egyik az, hogy az egész emberi élet a halál, a semmi, a reménytelenség felé zuhan folyamatosan. És van egy másik erő, amit a hit által tudunk megragadni, az az, hogy Isten ebből a széteső semmiből teremt valamit. Ennek az isteni kreativitásnak a legszebb szimbóluma a tánc. Erre utal a kötet címe is. Mind a két tapasztalat egyformán valóságos, egyformán érvényes, ha egy mondatban kellene összefoglalnom, mi a célom, azt válaszolnám, abban szeretnék segíteni, hogy én magam és mások is felnőttebb hívőként tudjunk élni.”

 „Úgy érzi, hogy illúziótlanul kell élnie abban a kegyességben, amiben ő él, és végképp minden illúziót le kell számolnia azzal az intézménnyel szemben, amihez próbál hű maradni – mondta méltatásában Visky András a szerzőről. – Ezek a szövegek számomra kiáltozások, amikor az ember felismeri azt, hogy senki sem végezhet el helyette bizonyos fajta munkát, mint például annak a kérdésnek a feltevését, hogy ki vagyok és mi a hitem valóságos tartalma.” Visky András szerint az, hogy ezekre a kérdésekre megtaláljuk a választ, nem csupán az egyéni kegyességünk miatt fontos: itt és most kell a válaszokat megtalálnunk, abban a kultúrában, azzal a társadalommal párbeszédben, melynek részese vagyunk.

Az esszékötet önvallomásokkal teli szövegei segítik rávenni az olvasót is, hogy mélyebben elgondolkozzon kérdéseiről és kétségeiről, de Tóth Sára szerint Isten színe előtt élni elsősorban nem azt jelenti, hogy válaszokat találjunk, hanem azt, hogy Isten előtt tegyük fel a kérdéseinket.

Farkas Zsuzsanna, fotó: Kojsza Péter / tirek.hu