„A feladatom Németországban lényegében ugyanaz, mint az itthoni munkámban: minél több emberhez elvinni az üzenetet” – mondja a Kolozsvári Protestáns Teológiai Akadémián végzett lelkész. Elmeséli, az iskola után tapasztalatszerzésre bőven volt lehetősége: nagy tervekkel kezdte segédlelkészi állását szülővárosában, Nagyváradon, ahol „volt mit és kitől tanulni”, később pedig a Partiumi Keresztény Egyetemen végzett ifjúsági lelkészi munkája mellett egy kis faluban szolgált.

A különböző területeken, más és más jellegű gyülekezeti közösségben szerzett gyakorlat most segítséget nyújt a diaszpórában végzett szolgálatában is. „Ha valaki egy teljesen új környezetbe kerül, nem ismeri tökéletesen az ország nyelvét, írott és íratlan szabályait, kevés emberi kapcsolata van, akkor számára nagyon fontos az identitás kérdése: Ki vagyok, honnan jöttem, mi van a tarsolyomban és hová tartok?” – vallja.

Magyarok között Németországban

Ráksi Lajos számára nem volt kérdés, hová tart a program segítségével. A Németországi Magyar-ajkú Protestáns Gyülekezetek Szövetségével már azelőtt felvette a kapcsolatot, hogy az ösztöndíjprogramról hallott volna, mivel felesége gyermekorvosként kapott egy ottani álláslehetőséget, ő pedig csak lelkészként tudta elképzelni a folytatást.

Fogadószervezete – melyet elismer és támogat a Magyarországi Református Egyház, a Magyarországi Evangélikus Egyház, valamint a Németországi Protestáns Egyház is – a kint tevékenykedő magyar protestáns gyülekezeteket fogja egységbe, koordinálja tevékenységüket és képviseli őket a hivatalos fórumokon. A vendéglátó német gyülekezetek biztosítják templomaikat, gyülekezeti termeiket, infrastruktúrájukat. Mentora a szövetség elnöke, Varga Pál ulmi református lelkipásztor.

A három badeni város közül Freiburgban már érkezése előtt is tartottak istentiszteleteket, 2018 szeptemberéig Svájcból járt át egy magyar lelkész. „Én meg éppen akkoriban kezdtem. Itt is a gondviselés… Azt láttam, hogy a gyülekezeti tagok nagyon hálásak, hogy nem szakad meg a jól bejáratott istentiszteleti alkalmak sora, örültek, hogy nem maradtak lelkész nélkül.” A másik két városban teljesen az alapoktól építkeztek, mivel nem volt magyar-protestáns istentisztelet, itt a kíváncsiságot és a bizakodást látta az emberek szemében.

Az ösztöndíjas szerint addig volt nehezebb a munka, amíg kialakultak a kommunikációs csatornák: megfelelő emberek, istentiszteleti helyek és időpontok egyeztetése. „Most már kezd kialakulni egy rendszer, állandóság. Innentől kezdve át lehet helyezni az energiákat új feladatok megvalósítására” – teszi hozzá.

Mindig meg kell próbálni a tőlünk telhetőt

Az ösztöndíjas református lelkész napjai hasonlóan telnek a diaszpórában, mint otthon: mindhárom gyülekezetben igyekszik „megtalálni a hangot minden magyarral és keresztyénnel, illetve a még keresőkkel”. Mint mondja, partiumi magyarként, nemcsak szolgálata során, hanem magánszemélyként is sokszor megtapasztalta, hogy olykor nem várt akadályokat kell leküzdeni, ha az ember a közössége érdekében szeretne tenni valamit. „És nem csak a román bürokráciával, társadalmi állapotokkal, sokszor balkáni hozzáállással van gondja az embernek – teszi hozzá. – Van amikor csak egyszerűen nem sikerül.” Ráksi Lajos úgy gondolja, igaz ez a gyülekezeti munkára is, éppen ezért fontos számára Bethlen Gábor erdélyi fejedelem mondata: „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.”

Ha erős az alap, nem lesz gond

Milyennek látja ösztöndíjasként a diaszpórában élő magyarságot? A lelkész szerint a külföldön élő magyarok két csoportra oszthatók vallásgyakorlás tekintetében. „Van, aki az idegen környezetben is keresi nemzet- és hittársai közösségét, és vannak olyanok, akiknek mindennapjaiban már nem játszik olyan fontos szerepet, hogy honnan jöttek és mik a gyökerek, inkább minél hamarabb szeretnének teljesen belesimulni az új élethelyzetbe.”  Azt tapasztalta, hogy az ilyen családokban már nem beszélnek a gyerekkel magyarul, nem járnak magyar rendezvényekre, istentiszteletekre – de előfordul, hogy ez csak ideig-óráig tart és újra felfedezik gyökereiket és keresik a többi magyar közösségét. Azt meséli, az istentiszteletek résztvevői igen színes közösséget alkotnak: fiatalok és idősek, római katolikusok és evangélikusok egyaránt vannak közöttük – de az itthonihoz képest is más egy külhoni magyar kegyességi háttere, hagyományai, olykor még beszédmódja is.

„Az embernek meg kell találnia a közös hangot mindenkivel. Az ’56-os magyarral ugyanúgy, mint az egy éve kiköltözöttel, a protestánssal ugyanúgy, mint a más felekezethez tartozóval.” Számára azonban ez folyamatos motivációt biztosít: „Részese lehetek egy vagy több gyülekezet születésének, annak minden kihívásával, eredményeivel és olykor csalódásaival.”

Ráksi Lajos hangsúlyozza, ha a jézusi fegyvertár: a krisztusi életpélda és tanítás van a tarsolyukban, akkor a külföldön élő magyarok is másként élik meg, ha a többségi társadalom olykor nem fogadja el őket azonnal, ahogy azt is tudják, kinek adjanak hálát kudarcaikért vagy sikereikért. Bár pár hónap alatt még nem sok személyes élettörténetet ismert meg, de biztosan állítja, hogy „kiegyensúlyozottabb, stabilabb életházzal rendelkezik az, aki nem felejti, ki ő, milyen értékei vannak, honnan jött és megmarad gyakorló keresztyénnek és magyarnak”.

Március 25-ig lehet pályázni a diaszpóra magyarságát támogató Kőrösi Csoma Sándor-program ösztöndíjaira, szeptembertől jövő év júniusáig 30 lelkipásztor, hitoktató és teológushallgató végezhet szolgálatot a nyugat-európai és a tengerentúli magyar közösségekben. 

Ne legyünk „betokosodva”

Az ösztöndíjas szerint, ha reformátoraink ma tevékenykednének, biztosan lenne Youtube-csatornájuk, Twitterjük, Instagramjuk, Facebook-oldaluk, vagy honlapjuk. Mint mondja, Luther Márton és társai a maguk módján nagyon jól tolmácsolták az üzenetet: gondoljunk csak a bibliafordításokra, vitaindítókra, személyes példákra. Ha ezt párhuzamba állítjuk a modern technológiával, az akkori asztali beszélgetéseket „élő bejelentkezéseknek” feleltethetjük meg és a Facebook üzenőfalunk lehetne korunk wittenbergi kapuja, ahová a „megosztott üzenetek” kerülnek. „A mai világban azt látom, hogy mi, reformátusok sokszor jobban be vagyunk tokosodva, mint más felekezetek, és nem merünk, nem tudunk vagy nem akarunk kilépni a saját korlátaink, olykor rossz szokásaink vagy elavult hagyományaink kereteiből – pedig kellene.” Hozzáteszi: egyházunk egyre több innovatív, friss elemeket hoz be a gyülekezeti életbe – profi honlapok, internetes jelenlét, fesztiválok, sajtótermékek, újszerű liturgiák és istentiszteleti formák – de olykor nem figyelünk eléggé ezekre a lehetőségekre, pedig ezeket igenis lehet használni az Isten országa építésében. „Jött már oda hozzám nyolcvan év körüli néni is azzal, hogy milyen jó, hogy kap e-mailben körlevelet istentisztelet előtt, mert így nem feledkezik meg az időpontról. A modern technika használata ma már nem csak a fiatalok számára elérhető.”

Ráksi Lajos úgy érzi, ameddig az elmúlt hónapokban – az elszánt és saját idejét, erejét feláldozni hajlandó testvérekkel – eljutottak Freiburgban, Karlsruheban és Mannheimben, az „biztató, de sok még a munka – igény van újabb programokra és alakulóban a presbitérium is, mert fontosak a keretek, de a munkatársak bevonása is.” Mindhárom városban azt tapasztalja: az emberek életébe kezd beépülni, hogy van egy állandó lehetőség szervezett keretek között, gyülekezetként találkozni egymással és Istennel. Hangsúlyozza: nagyon jó érzés, hogy más felekezet tagjai is folyamatosan segítik munkáját. „A Kőrösi-programot sok egyéb dolog okán lehet és kell ajánlani. Aki lehetőséget kap arra, hogy a világ valamely pontján ösztöndíjas lehet, az mindenképpen gazdagodni fog” – buzdít másokat is a jelentkezésre.

Hat református önkéntes jelenleg is egyházi ösztöndíjasként vesz részt a diaszpórában élő magyar közösségeket támogató Kőrösi Csoma Sándor-programban. A napokban bemutatjuk szolgálatukat és az őket befogadó közösségeket:

• Adamek Norbert és Adamekné Németh Zsófia: ösztöndíj, ami kimozdít a hétköznapokból

• Svantner Gergő: a feladatunk újra meggyújtani a lángot 

Részletek: korosiprogram.hu

 

Demeter Anna, portréfotó: Vékony Dorottya