– Nagyanyám nagyon beteg volt, amikor édesanyám állapotos lett velem. Akkor, hogy vigasztalja, elmondta neki, hogy gyereket vár. „Megengeded, hogy felajánljam az Úrnak?" – kérdezte nagyanyám édesanyámtól. Ő erre azt felelte, hogy „ajánlja édesanyám, ajánlja". Akkor elkezdett imádkozni értem – meséli Pásztor Jánosné Jutka néni, hogyan került először kapcsolatba az Úrral. Mint mondja, az Úristen vezeti, viszi az embert. Az elmúlt évtizedekben sokakkal került kapcsolatba, és ma már látja, hogy ez nem volt véletlen.

Hatéves korában édesapja – aki a budapesti Kálvin téri gyülekezet egyik presbitere volt – vasárnapi iskolába küldte. A már iskolás kislány igazságtalannak tartotta, hogy még vasárnap délelőtt is tanulnia kell, ezért, miután körbesétálta a Kálvin teret, hazament. Közölte édesapjával, hogy aznap elmaradt a vasárnapi iskola. – Édesapám nagyon jól tudta, hogy ez hazugság volt. Következő vasárnap már ő vitt el, és bemutatott egy bűbájos néninek. Ezután nem maradtam el a vasárnapi iskolából, amelyen több száz gyerek vett részt minden héten – emlékszik vissza, és elmesél még egy esetet: – Konfirmáció után már nem mehettem vasárnapi iskolába. Két lány hívott a lánykörbe. Mondtam, hogy nem megyek, mert ne­kem sok tanulnivalóm és rengeteg munkám van. Két hét múlva újra jöttek, akkor gondoltam, velük tartok. Nos, azóta is itt vagyok.

Történelmi idők

A rendszerváltáskor négy lelkésznő alapította meg újra az 1944-ben létrehozott országos nőszövetséget. Farkas Józsefné egy nap felhívta Pásztor Jánosnét, hogy vállalja el a nőszövetség vezetését. – Hogy jövök én ehhez, gondoltam magamban, majd egy hét múlva végül kimondtam az igent. Akkoriban a Kálvin téren egy polc volt az irodánk, a napi teendőket pedig a budafoki konyhából intéztük. A férjem írógépén dolgoztunk – emlékezik vissza.

Megkezdték a gyülekezetek látogatását, bibliaiskolákat, konferenciákat szerveztek, megalakultak a kerületi elnökségek is. De nem volt helyiségük. Derencsényi Zsuzsanna adott nekik egy szobát bútorokkal a Schweitzer-otthonban. Ott voltak egészen mostanáig. A Kálvin téren kaptak egy új irodát. – De még milyet! Berendeztük, szőnyeg is van benne, mindennek találtunk helyet. Várom, hogy az új elnökség átveszi a helyiséget – mondja nagy örömmel Jutka néni, aki élete egyik nagy ajándékának tartja azt, amikor a Kálvin téri templomban országos lánykonferenciát szerveztek. – Háromnegyed tízkor öt lány volt ott mindössze, meg az asszonyok, akik segítettek. Ott tartottam, hogy hazamegyek. Tíz órára azonban teljesen megtelt a Kálvin téri templom. Síri csendben figyeltek a lányok. Boldogok voltunk.

Az egyik gyülekezetben Jutka néni arról beszélt, hogy Jézus Krisztust követni kiváltság és ajándék. Odament hozzá egy idős asszony, és azt mondta: hatvan évvel korábban járt náluk Zsindelyné Tüdős Klára, aki hívta őket, hogy kövessék Jézust, és ő azóta követi őt. – Ekkor is úgy éreztem, hogy minden megtett út, minden nehézség megéri. Ma már sajnos azt is merem mondani, hogy megöregedett a nőszövetség. A gyülekezetekben az idősebbek vannak inkább benne, kevés fiatal tud igazán bekapcsolódni. Ők általában arra hivatkoznak, hogy dolgoznak és gyermekeket nevelnek. Reménykedem, hogy az új vezetés megtalálja az utat a fiatalokhoz. Sok múlik a lelkipásztorokon is, akiknek nem kellene félniük a nőktől – fogalmaz Jutka néni, aki úgy érzi, hogy az utóbbi időben már ő maga is kevésbé volt aktív. – Lemondtam a vezetésről. Közel húsz év, nem kevés. Vannak fiatalok, akik boldogan csinálják.

Imádkozó közösség

A nőszövetség mindig a gyülekezethez kapcsolódik, és ott segít, ahol kell. – Az egyik gyülekezetben meg akarták alapítani a nőszövetséget – emlékszik vissza Jutka néni. – A lelkész fölhívott telefonon, hogy ne menjek, mert ahhoz, hogy süteményt süssenek, templomot takarítsanak és adakozzanak, nem kell nőszövetség. Hát, ehhez tényleg nem kell. Aztán az asszonyok addig mesterkedtek, hogy tényleg megalakult ott is a nőszövetség. Meghívtak, és elmondtam a nagytiszteletű úrnak, hogy mit jelent a lelkipásztor számára, ha van mellette imádkozó közösség, olyan társaság, amelynek tagjai látogatják a betegeket, a szegényeket, és elmondják a lelkésznek, hol kell segíteni. A lelkipásztor számára fontos, hogy legyenek, akik imádkoznak érte, az istentiszteletért, a gyülekezetért.

A nőszövetség két imanapot is kezdeményezett. Az egyik 2004. december 5. hatásaként a Kárpát-medencei imanap minden év decemberében, a másik a világimanap évenkénti magyarországi megszervezése. – Hálásan köszönöm, hogy a Reformátusok Lapja is beszámolt ezekről az alkalmakról. Amikor elkezdtük megtartani a világimanapot, valamelyik ázsiai ország állította össze a programot. Előadást tartottam az asszonyok között, amikor egyikük felállt, és azt kérdezte, hogy miért nem a magyarokért imádkozunk. Erre azt válaszoltam, hogy a magyarokért mindennap kell imádkozni, de évente egy nap imádkozhatunk más országokban élő keresztyén nőkért is. Ekkor csend lett.

„Az Úristen szeret"

– A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük – gondol vissza az elmúlt hetekre Jutka néni, aki a gazdagréti gyülekezet tagja, oda jár istentiszteletekre. Pünkösdhétfő délutánján lelkipásztora elment hozzá, és kérés nélkül is vitt úrvacsorát. – Odaült mellém, megfogta a kezem, és úgy imádkozott. Ez is óriási ajándék volt számomra.

Egy korábbi nőszövetségi konferencián akkori elnöki beszámolójában úgy fogalmazott, hogy nincsen építkezés áldozathozatal nélkül. Most is hangsúlyozza: ha nem tudunk áldozatot hozni egymásért, akkor nem ér semmit a keresztyénségünk. Mint mondja, nemcsak egymásért kell áldozatot hoznunk, hanem a környezetünkért is. – Eszter lányom mindentől távol, Bódvalenkén dolgozik a cigányok között. Freskókat készítettek a faluban, dolgoznak a közösségért. A nőszövetség is segített nekik – mondja Jutka néni, majd hozzáteszi: a nőszövetség minden faluban tud segíteni, hiszen az egyház kinyújtott karja.

A nőszövetségben a diakónia a gyülekezetek szintjén valósul meg. Az elmúlt években rendeztek kerületi nőkonferenciákat is, amelyeken arról beszélgettek, hogyan kell segíteni a gyülekezetben a betegeket, az időseket és a gyermekes anyákat. 2010-ben létrehozták a Zsindelyné Tüdős Klára-díjat, amellyel azokat jutalmazzák, akik a gyülekezetben komolyan végzik a szolgálatot. – Nem úgy működik a Krisztus-követés, hogy embereket szentté kell avatni, de vannak olyan személyek, akikről példát lehet venni. Nagyon örülök, hogy voltak és vannak asszonyok, akik komolyan élnek a Krisztus szeretetében – hangsúlyozza Jutka néni, aki azt is fontosnak tartja, hogy a gyülekezetek nőszövetségei látogassák és ismerjék meg egymást.

Hogy miért ad leginkább hálát az elmúlt húsz évből? – Azért, hogy tehettem. Megengedte az Úristen, hogy szolgálhattam – feleli Pásztor Jánosné Jutka néni. 

Pásztor Jánosné nagy szeretettel gondol a debreceni, szentendrei, kenyai, budafoki évekre, és ma is felkeresik őt férje, a néhai budapesti teológiai professzor tanítványai. Pásztor Jánosné lelkipásztor férjével 1952-től Szentendrén, 1970-től hat évig Kenyában, 1976-tól Debrecenben, 1988-tól Budafokon szol­gált. – Annyi mindenen mentünk át, sok nehézséggel találtuk magunkat szemben. Olyan gazdag életünk volt, pedig sokszor voltak anyagi gondjaink is – emlékszik vissza. 1947-től részt vett a Tahiban indult leánykonferenciákon, majd 1991-től tagja, 1996-tól elnöke lett a Magyarországi Református Nőszövetségnek. Tisztségéről idén lemondott. Két könyve is megjelent: az egyik a Kenyai napló, a másik a Matolcsy Miklósnéról szóló kötet.

Pásztor Jánosné 2013-ban kapott Zsindelyné Tüdős Klára-díjat. Méltatásában elhangzott: „Vezette a megyei könyvtárat, nevelt egy leány- és két fiúgyermeket, papné, lelkigondozó, asszonykörvezető volt egy személyben, aki a férje hivatását segítve csak szolgált és szolgált. (...) Hiányzott a fürdőhelyiségből a szellőzőablak? Jutka mint kőműves megcsinálta. Kopott volt a templomi szőnyeg? Befestette. Festékhiányos volt a kerítés? Bemázolta. Ez utóbbit észre is vette Szentendre híres festőművésze, Barcsay Jenő, és festővásznán megörökítette. Ennél nagyobb elismerést nem kaphatott volna! Hát így szereti az Úr az övéit. (...) Kenyában egy könyvtárat kellett rendszereznie. Asszonyokat tanított háztartástanra és főzni. Hogy teljesen betöltse szolgálatát, megtanult autót vezetni az elefántok között. (...) A mai napig töretlen energiával szolgál, előad, tolmácsol, fordít, ha felkérik rá. Fiatalokat tanít, betegeket látogat, és mindig észreveszi a szükséget szenvedőt. Szolgáló életében vezérigéje a Jób könyvéből vett idézet: »Igaz barátra van szüksége a szenvedőnek.«"

 

T. Németh László
Megjelent a Reformátusok Lapja legújabb számában.