„Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” (Mt 5:5)

Az idei Teremtés hete igazi utazásra, lelki ösvényre invitálja azokat, akik érzik és értik, hogy a világunk nem egy mindennapi üzem, hanem olyas valami, ami hódolatra indíthat a nagy Alkotó iránt. A szelídség hét orcája fénylik fel, ahogy megvilágítást és figyelmet kap napról napra előre haladva „A szelídek öröksége” c. füzetecskébe, amit az Ökumenikus Teremtésvédelmi Munkacsoport készített el. Vasárnapra érkezve, egy olyan fejezet kerül elénk, ami több mint meghökkentő. Szabályszerűen megrázza az embert, hiszen pont arra kergeti a gondolatokat, hogy a kulturális értékeink iránt is szelídséget kellene gyakorolnunk. Nem kiradírozni és felülírni, amit eleink lefektettek, hanem kellő megbecsüléssel és figyelemmel fordulni az alkotó zsenije és üzenete felé. Nem csak a háborúk és diktatúrák vérvörös éjjelei és kiüresedett hajnalai képesek elhozni a „végképp eltörölni” attitűdöt, hanem a béke langymelege is.

Néhány éve is felröppent a hír, hogy a Nemzeti imádságunk reparálásra szorul. Mondván nem tudja a mai ember kihallani a sorok közül a saját sorsát és nem dobban a szív, nem eped a honi kebel a zene ütemére. Ha új partitúrák és strófák nem is születtek az egyik rappernek sikerült meggyalázni, teletrágárkodni, azt ami oly sokaknak szent. Elképzelhető, hogy valakinek az életében semmilyen emelkedett érzésnek vagy gondolatnak a kiváltásához nincsenek meg a körülmények. Én mégis olyan valakire bíznám, a nemzet egészét összefogó induló vagy versfutam megalkotását, aki mondjuk a költészet doyenje, pl. Lator Lászlóra. Persze kérdés, hogy elfogadna e egy ilyen felkérést?

Nem mintha nem ismerném a slam poetry értékeit és nem követném nyomon jegyzett alkotóit és alkotásait. Ismerem azt a szívbe markoló strófát is ebben a műfajban, ami úgy hangzik: „sorsod borsod”. Mr. Krausz ezzel a fordulattal került a Youtube élére és vált az első hazai online tehetségkutató győztesévé. Miért is? Mert sokan érezték magukat benne a történetében. A Twin Peaks zenéje alatt elverselt mondatai a tömegek nyomvonalát satírozzák át jól láthatóra. De milyen érdekes, hogy az öröm és vidámkodás Mr. Krausznál sem opció, inkább a rezignált beletörődés: „Szomorú már ez a Kelet-Európa/ Lehet ezért szoktam rá ennyire a szmókra.” Valahogy én mégis szívesebben verselem Kölcseyvel: „Őseinket felhozád/ Kárpát szent bércére,/ Általad nyert szép hazát/ Bendegúznak vére.” Mennyire más irányt szab az ember lelkének, ha nincs beletörve és megkötözve a saját világába, hanem mer a történelem és életút formáló Istenre nézni.

A szelíd magatartás iránti vágy megjelenhet a kultúrában, sőt még egy speciális művészeti ágban is. Micsoda erőfeszítés a vadállatok megszelídítése. Volt szerencsém a gyermekemnek köszönhetően több cirkuszi előadást is megtekinteni. Tigris, oroszlán, elefánt, teve, zebra, zsiráf, teszik amit az idomár parancsol nekik. Egy apró fejbiccentés, kézmozdulat, ostorlendítés és a vad készségesen ül, emeli a lábát, ugrik, színészkedik. Az ügyes idomár azt is el tudja érni, hogy az elefánt felemelt lába alá álljon néhány másodpercre, vagy egy oroszlán, ösztöneit meghazudtolva, egy tüzes karikán átugorjon. Minél hihetetlenebb, elképzelhetetlenebb a mutatvány annál nagyobb a közönség ovációja. Vajon minek szól a taps? A tréner kitartó munkájának, az emberi bátorságnak, a vadállat engedelmességének? Esetleg a diadalnak, hogy az ember az állat felé kerekedett? Talán a legerősebb, tudat alatti motiváció az utóbbi. Az egész előadás alatt nyilvánvaló, hogy az állat nem jókedvéből teszi, amit tesz. Az állatok nem megszelídítettek, hanem inkább megtörtek. Az ember a maga akaratát erőltette rájuk. Egy kis figyelmetlenség, egy apró malőr és produkció tragédiává változik. A valódi természet a felszínre tör és ami elsőre irreálisnak tetszett az bizonyítja, hogy az is. A két világ egymástól elkülönítve, elválasztva működik biztonsággal, a maga szabályai szerint. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy a cirkuszi porondon ki az igazi vad, az állatok vagy az ember? Ki az aki dominál és ki mutat, ha csak látszólag is szelídséget?

Az állatok szelídsége egy hatalmas önmérsékletet kíván, s bizony a mi fellépésünk az élet színpadán egy finomított, civilizált változat. Láthatjuk ennek bizonyságát, hogy ha különböző kultúrákból származó emberek találkoznak nem ugyanazt értik a különböző jelek és viselkedési normák alatt. Más a vadságról és a szelídségről alkotott fogalmuk. Desmond Morris, híres etológus, akinek magyar nyelven is olvasható több könyve, kifejti az álláspontját a vadság eredetéről is. Szerinte az agresszió, a vad viselkedés nem személyes ügy. A régi törzsi társadalomban 80-120 fő  tartott egymással kapcsolat. Mindenki ismerte a másikat. Ma viszont köszönés, részvét, segítségnyújtás nélkül megyünk végig a nagyvárosok utcáin. A metropolis nem kolónia, hanem egymás átfedő törzsek élettere. Ha történik egy rablótámadás, akkor azt úgy kell értelmezni, hogy a bűnöző csak a táplálékot szerzett. Mivel egy „idegen törzs” tagja volt az áldozat, ezért ez nem személyes ügy, nem vele volt baja, csak a pénzét akarta megszerezni. Az ok tehát a helyi táplálékforrás kiaknázása és nem agresszió.

A Szentírás ezt egészen másként közelíti meg, az okokat nem a törzsfejlődés számlájára írja, hanem egyszerűen bűnnek nevezi. A bűn által deformált természetünk sok mindenre képes. Hogyan reagált a bűnös természet a Jézus szelídségére? Nem az az agressziómentesség jele, hogy „feszítsdmeget” kiállt a tömeg. A jézusi szelídség kiváltotta az összesereglett emberekből a vérszomjat. A messiási szelídség a bárányhoz hasonló, amely néma a nyírói előtt. Oly mértékű ez a jámborság, hogy az elcsattant pofon után a másik orcáját is odafordítja a verekedő felé. Képes még egy mérföldre kísérőül szegődni az elvárton túl. Ha te hazakísértél, most én is megteszem ezt veled.  Mi több arra is képes, hogy imádságba foglalja ellenségei nevét és áldást kérjen azokra, akik célkeresztjükbe vették.

Persze könnyen félreérthetjük a  „semmit nem felelsz?” választalanságát, a bárány némaságát. A válasz el volt készítve Jézus feltámadásában, megjelenéseiben, a keresztyénség terjedésében, az újabb és újabb vértanúkban. S persze ott a válasz az Eljövendőben. Az eljövendő személyében és az eljövendő korszakban, amit magával hoz. Ézsaiás próféta így ír erről: „Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a kecskegidával hever, a borjú az oroszlánkölyök és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisgyermek őrzi azokat. A tehén és a medve legelni fog, kölykeik együtt hevernek, az oroszlán pedig szalmát eszik, mint az ökör. A kisded a viperalyuknál játszadozik és az alig elválasztott gyermek a mérgeskígyó lyuka felé nyújtogatja kezét. Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szentségem hegyén, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, ahol a tengert víz borítja.” Addig ezt az ismeretet még tanulgatnunk szükséges... amíg a szelídség természete válik minden élő sajátjává.

Szalay László Pál

A szerző telkibányai református lelkipásztor. Az elmélkedés elhangzott a gyülekezet idei teremtés heti záró rendezvényén.