„A Lélek fú, ahová akar” – jutott eszembe, s örvendeztem azon, hogy íme a hitnek ilyen gyümölcsei is teremnek falusi szívekben. …Nem zavart senki. Zavartalanul együtt lehetett lenni az Atyával. És a Lélek vezette imádságomat. Sorba eszembe hozta, elém állította mindazokat, akikért imádkoznom kell. Szanktól Budapestig, külországokig és Indonéziáig lelkem bejárta imádságban a világot.” (Miklya Luzsányi Móniaka: Illés kenyerén, 72–73. oldal: amikor Dobos Károly tűzőrségben virrasztott)

2018. augusztus 21 –én, kedden a Móricgáti Református templomban a Lepramisszió egykori önkéntesei, Dobos Károly munkatársai és a Református Missziói Központ munkatársai megemlékezést tartottak. Nem volt jubileum, nem volt évforduló, egyszerűen csak azért indultunk útnak, hogy akik még velünk vannak azok közül, akik személyesen ismerhették Károly bácsit, és éppen rajta keresztül találkoztak az élő Jézussal, akit ő annyira szeretett, együtt tölthessünk néhány órát abban a közösségben, akik között a kitelepítés éveiben szolgált; a  móricgáti, szanki, jásszentlászlói és kömpöci gyülekezet mostani tagjaival, Kósa István lelkipásztorral, és a Dobos család néhány tagjával.

Ezen felül bejártuk azt az utat, amit annak idején 1952–1964 között Károly bácsi naponta, hetente, havonta bejárt, hol gyalog vagy kerékpárral, esetleg vonattal, hogy eljusson minden rábízott református lélekhez. Most nekünk a kisbuszokkal, közel egy órába telt, és döbbenten láttuk, hogy a szolgálati terület bejárása 40-50 kilométer volt alkalmanként. Kömpöcre például egyetlen család miatt utazott rendszeresen. Nem tekintett arra, hogy esik, vagy fúj a szél, hogy a vonatállomások helyett tüzet gyújtottak, ha megérkezett a szerelvény, így jelezve a tanyák népének, hogy itt a vonat. És nem számított az sem, hogy egy-egy útja hajnaltól éjszakába nyúlóan tartott, mert szívvel-lélekkel szolgálva megújult miközben minden figyelmét, szeretetét pásztori lelkülettel öntötte ki a rábízott nyájra. Egyet lelket sem akart elfelejteni.

Példát adott egész életében, a gyülekezetekben és abban a misszióiban is, amelynek életre hívásában elöl járt.  Az 1970-es években arról kezdett beszélni, hogy miközben a lelki és anyagi erőforrásokat saját egyházunk gyülekezeteinek támogatására kell összpontosítani, figyelnünk kell a missziói parancs értelmében azokra is, akik a mi segítségünket is várják a nálunknál sokkal nehezebben megélhető helyzetükben. Leprás betegekről beszélt, akiket kitaszítanak, akiket senki sem szeret, akik felé Európa és Amerika keresztyén közösségei Jézus parancsát komolyan véve – „Betegeket gyógyítsatok, leprásokat tisztítsatok….” ´(Mt 10,8) – sokakat megszólítottak, hogy az akkor még 20 millió leprás beteg részére sebkötöző fáslit készítsenek vagy adományokat gyűjtsenek, amiből gyógyszert vásárolhatnak.

Dobos Károly szavát sokan meghallották Magyarországon. Nem csak a református, de az evangélikus, a baptista, a római katholikus gyülekezetek is. Lelkipásztorok álltak mellé, sokszor egész gyülekezeti közösségeikkel együtt. Ezzel indult el a Lepramisszió magyarországi szolgálata, számos olyan önkéntessel, akik közül már egyre kevesebben vannak velünk életkoruk, vagy egészégi állapotuk miatt. A még köztünk lévő, és hetente az utazás nehézségét is leküzdő (van aki Kiskunhalasról vonatozik hetente a Missziói Központba az Alag utcába!) asszonyokról, idős testvérekről nem feledkezhetünk meg, akik egész életükben a Dobos Károlytól átvett szívbeli indíttatás alapján ma is példát mutatnak hűségükkel, áldozatvállalásukkal, a Krisztustól tanult másokért való élés szolgálatában. Velük emlékeztünk Móricgáton.

Névtelen, rejtett, önkéntes szolgálatukról kevesen tudnak, talán csak mi, akik minden héten egy napot (minden hétfő) a Református Missziói Központban együtt tölthetünk velük, és azok a gyülekezetek, ahonnan még mindig érkeznek kötött négyzetek, amelyekből éves szinten 250–300 meleg takarót állítanak össze. Tudnak még róluk azok az emberek, családok is, akikhez a takarók a társadalmi missziókon keresztül jutnak el; a hajléktalanokhoz, a cigánymisszióba, a hátrányos helyzetű családokhoz. A takarók nem csupán fizikai meleget adnak, azoknak lelkülete van. Énekekkel, imádságokkal készülnek ezek a színes csodák, és meggyőződésem, hogy más meleget árasztanak, mint a készen vásárolt plédek. A „nénik” lelke benne van minden darabban; és bele szövik imádságaikat azokért az emberekért, akik majd használni fogják. 

A Református Missziói Központ egész életére, működésére nézve nagy jelentőségű az ő jelenlétük. Hétkezdő áhítataink imádkozó, Igét olvasó résztvevői ők, akik nem csak egy napon, de szüntelenül könyörögnek egyházunk szolgálatáért, a gyülekezetekért, a misszióért. Hűségükkel, hogy nem lehet olyan hideg, meleg, vagy gyengébb fizikai állapot, ami megakadályozná őket a szolgálatban, nagy példát adnak nekünk. Ezt a lelkületet meg kell erősíteni egyházunk közösségeiben a Szentlélek által, aki ma is  támaszt férfiakat és nőket, akik hálából, önként odaszánják magukat, idejüket, erejüket a másokért végzett, névtelen, csöndes szolgálatra.

A móricgáti 12 év Isten különös gondviselő szeretetének ideje volt a Dobos család számára is, ahogyan Péter, ezen a napon elmondta nekünk. És ugyanezt mondta el a templomépítő gondnok, Deli János két fia, akiknek családja, unokája is együtt volt velünk. A fiatalember azt mondta, itt él, és itt akarja élni az életét. Van tehát élet és élni akarás, mert ahol templom épült a pusztában, ott Isten világossága vezetni tudja az embereket. Kósa István lelkipásztor több évtizede szolgál ebben a kiváltságos, nagy örökségben, amit áldásként kapott. Egész jelenléte és léte arról tanúskodott, hogy olyan pásztor, aki jól vezeti a rábízott nyájat, hiszen azóta is épül, gyarapszik a gyülekezet.

Mindezt annak az örömével osztjuk meg egyházunk közösségeivel, hogy tartsuk ébren a kapott örökség áldását szívünkben és lelkünkben, ápoljuk és gondozzuk azt, amit egykor nagy áldozatok árán Isten kegyelméből kaphattunk. Mai helytállásunk egyik mércéje ez. „…nézzetek szét, kérdezősködjetek a régi ösvények után, melyik a jó út, és azon járjatok, akkor nyugalmat találtok lelketeknek!” (Jer 6,16)

Magyarné Balogh Erzsébet

A szerző református lelkipásztor, a Református Missziói Központ vezetője.