Tavaly ilyenkor jelent meg az EJB Érintés című kiadványa, amely közös gondolkodásra hívta a gyülekezeteket. A munkafüzet feldolgozását végül csak az egyházközségek 16%-a végezte el. Mi volt az érdektelenség oka?

Sok olvasata van ennek. Ha tetszik, ez jobb, mint a bibliai arány, hisz a tíz leprásból csak egy ment vissza Jézushoz. Ha akarok, éppen összeesküvés-elméletet is gyárthatok. Ha másképp közelítek, akkor pedig azt mondom, bizottságként is egyszerűen csak azzal küzdünk, amivel általában is küzd az egyházunk: nincs olyan fórumunk, csatornánk, amelyen el tudnánk érni az egyháztagokat.

Hát, én inkább az összeesküvés-elmélet pártján vagyok, ha az egyházkerületek és az egyházmegyék hozzáállása közti különbséget nézem. Ráadásul a füzetet minden gyülekezet megkapta.

Tény: ha valaki egyházkerületi, egyházmegyei, gyülekezeti vagy intézményi vezetőként fontosnak érezte az ügyet, a füzet feldolgozására buzdított. Ahol ez megtörtént, ott kétségkívül megvolt az eredménye. Sajnos volt olyan egyházkerület is, amelyik eleve szkeptikusan állt az EJB munkájához.

Ezek szerint azóta változott a helyzet?

Igen, és ebben részben egyházpolitikát látok. Persze az is lehet, hogy csak kellett egy év ahhoz, hogy egy ilyen nehéz téma elkezdje foglalkoztatni az embereket.

Csakhogy erre ráment a füzet, ami jó kezdeményezésnek tűnt ahhoz, hogy a gyülekezetek végiggondolják a helyzetüket és javaslatokat fogalmazzanak meg.

A füzetet most is bármelyik közösség előveheti, letöltheti, és segítségével végiggondolhatja megújulása lehetséges lépéseit.

Az EJB a tavaly őszi zsinatra azonosította a legfontosabb problémagócokat. Korábban azt mondta, megdöbbentette, hogy sokan már két évtizeddel ezelőtt is rámutattak ezekre a gondokra, mégsem történt semmi. Azért is furcsa ez, mert azóta a válságpontokat azonosítók közül jó páran vezető szerephez jutottak az egyházban. Bedarálta volna őket is a rendszer?

Ez az egyik legnagyobb kérdés számomra. Egyrészt, mert úgy vélem, a legjobb embereinkre bízzuk az egyház kormányzását, másrészt mégis úgy tűnik, hogy elromlanak ebben a pozícióban. Az egyik, akkor még meg nem választott püspökünk meg is fogalmazta a félelmét: amint valaki a püspöki székbe ül, a Szentlélek huss, elszáll.

Egy másik, ha nem ugyanő, azt is megfogalmazta, ha ő a püspöki székbe ül, akkor huss, megszünteti azt.

Távol álljon tőlem, hogy vádoljam a vezetőinket, hiszen látom, nehéz döntéseket kell meghozniuk, szorító helyzetben vannak. De a hatalom korrumpál. Ha a szeretet felől közelítek, aggodalommal tölt el, hogy látom őket ebben a pozícióban tönkremenni. A reakcióik sokszor idegesek, félelem van bennük és összeesküvés-elméletekben gondolkodnak, mert állandó támadási felületként élik meg önmagukat. És mindeközben látják az egyház nyomorúságát is, viselik ennek nyomasztó felelősségét. Nehéz ciklusokon keresztül birkózni ezekkel a terhekkel, nem csoda hát, hogy akik benne vannak, az évek során óhatatlanul is megfáradnak és elszürkülnek.

Talán sok a háromszor hat év?

A legutóbbi esperes-gondnoki értekezleten elhangzott, hogy az újra már nem választható tisztségviselőre sokan bukott emberként tekintenek. Ez az eltorzult gondolkodás azt mutatja, hogy alapjaiban kellene megváltoztatnunk a hatalomhoz való viszonyunkat. Bőven elég lenne szerintem egyszer hat év. Miért kell például élete végéig püspöknek szólítani valakit? Miért nem belépek-kilépek rendszer ez? De jó lenne, ha fel tudnánk szabadulni arra, hogy elsősorban ne hatalmi pozícióként, hanem szolgálatként tekintsünk az egyházi tisztségekre, valahogy úgy, hogy most ő viszi a terhet néhány évig, aztán, ha kilép ebből a szolgálatból, majd más veszi át tőle pár esztendeig.

Nemrég az EJB a Zsinati Elnökségi Tanáccsal, azaz a püspökökkel és a főgondnokokkal is leült beszélgetni. Mire jutottak?

Sajnos csak verbális kommunikáció volt közöttünk. Úgy érzem, valódi beszélgetés nem történt, falakba ütköztünk.

Pedig az EJB éppen a bizalom légköre és a párbeszéd kultúrája kialakításának fontosságát hangsúlyozza. Ősszel tisztújítás lesz a református egyházban. Mire figyeljünk, kiket válasszunk, ha mi is fontosnak tartjuk ezeket a szempontokat?

Ahogy arra az előbb is utaltam, tulajdonképpen bárkit választhatunk, a meglévő struktúra valószínűleg úgyis magával rántja. Hogy ennek mi az oka, nem tudom, de nyilván van személyes és intézményi oldala is. A választások által tehát életben tartunk és megerősítünk egy rendszert, amely alapvető problémákkal küzd és a levegőben lóg. Amikor még azt sem tudjuk megmondani, hogy pontosan hány gyülekezete van a református egyháznak, vagy amikor lelkipásztorok a Zsinattól kapott körlevelet bontatlanul a szemétkosárba iktatják, mi azon görcsölünk, hogy kiket válasszunk tisztségviselőknek? Számomra mosolyogni, ha nem inkább sírni való ez.

Mégis hogy várunk így változást a következő zsinati ciklusban?

Bár a 16. században is mindenki a megújulás szükségességéről beszélt, reformzsinatokat tartottak, mégsem a hivatalos csatornákon keresztül újult meg az egyház, hanem alulról, ráadásul egy banális helyi konfliktusból kiindulva.

Lett is belőle egyházszakadás...

Szervezetileg valóban szétszakadt az egyház, de a reformáció kétségkívül alulról ösztönzött reformokhoz vezetett még az egyház katolikus felében is. A tanulság tehát az, hogy ne a szűk mozgásterű egyházkormányzóktól várjuk a megújítást, hanem lehetőleg mi magunk újuljunk meg.

Mikor felejtettük el a semper reformanda elvét?

A szólamok szintjén soha. Rendszeresen hivatkozunk rá. És ebbe mintha bele is fáradtunk volna. Nem csoda, hisz az állandó megújulás kényszere borzalmasan nyomasztó. Óriási energiákat emészt fel, és idővel belekeseredünk a sok küszködésbe, eredménytelenségbe.

Sutba kellene dobni a reformáció egyik legfontosabb tanítását?

Csak jól kellene élnünk vele. A gyülekezetünkben folyamatosan megtapasztaljuk az evangélium megújító erejét, amikor látjuk az újjászülető életeket. A semper reformanda valójában nem arra buzdít, hogy állandóan reformokon görcsöljünk. Sokkal inkább arra, hogy üljünk le Jézus lábaihoz, és hallgassuk őt, mert a vele élt élet jó, a nélküle élt élet pedig pokol. És ha Jézussal járunk, akkor a megújulás a létünkből fakad, hiszen ő folyamatosan megújít minket. Ezért az egyház megújulása is velünk kezdődik. Az EJB éppen ezért az egyház jövőképét sem valamiféle nagy elmélet felől akarja megfogalmazni, hanem annak alapvető feladata, a misszió felől. Hiszen nem önmagunkért létezünk, hanem azért, hogy Isten örömhírét megjelenítsük ebben a világban, tudtul adva így azt az embereknek. A kérdés tehát az, hogy ez megvalósul-e, sugárzik-e rólunk. Szerintem ezért és így kell megújulnia az egyháznak.

Azt mondta korábban, hogy nem palotaforradalom készül. Ennek ellenére azért vannak forradalmi hangvételű megfogalmazások. Például a tavaly őszi missziói nap egyik munkacsoportjának dokumentumában arról olvasunk, hogy a pénz és a hatalom arroganciája működik az egyházban, hogy a hatalom addiktív jelenségként van jelen a tisztségviselők életében, hogy tekintélyelvű egyházkormányzati rendszerben élünk, sőt hűbéri jellegű alá-fölérendeltség van az egyházi hierarchiában. Azt is leírták, hogy korlátozott az átláthatóság és a számonkérhetőség, vagy ami talán a legfájdalmasabb, hogy érdekek és nem értékek mentén születnek a döntések.

Skizofrén helyzet ez. Nehéz ebben a rendszerben benne lenni, mert nem az evangélium szabadsága és öröme határozza meg a légkört, hanem ezek a jelenségek.

Nem lenne kedve ilyenkor asztalt borítani?

De hát mi vagyunk az asztal túloldalán is, magunkra borítanánk azt! Persze nyilván szükség van szervezeti reformokra, de tudnunk kell, hogy nincs tökéletes struktúra. Ezért ismét hangsúlyozom: a probléma gyökere nem a szervezeti felépítésben, hanem – szolgáljunk az egyház bármelyik szintjén – bennünk rejlik. Ne pusztán a szervezet reformjától várjuk tehát a megoldást, hanem arra törekedjünk, hogy szolgálatunkban megújulva az Istentől kapott feladatunkkal minél hűségesebben sáfárkodjunk.

Nem érezheti magát átverve az a gyülekezeti tag, aki eddig elképzelni se tudta volna, hogy ilyen problémákkal küzd szeretett egyháza?

Nincsenek olyan problémák, amelyek helyi szinten ne lennének érzékelhetők.

A sajtó nyújtotta nyilvánosság segítheti a megújulást?

Hasznos a nyilvánosság akkor, ha a bajokat tagadják az illetékesek. Egymás mellé ültetni, megváltoztatni, testvérekké tenni azonban a sajtó nem, csak a Szentlélek tud minket. Nem az a győzelem tehát, ha közzétesszük a gyengeségeinket. Az legfeljebb csak eszköz. Lehetőség szerint magunk között kell elrendeznünk a dolgainkat, nem a világ előtt. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne vállalhatnánk a sebeinket, de világossá kell tenni, hogy nem ez az üzenetünk. Nem abban különbözünk a világtól, hogy mi problémáktól mentesek vagyunk, hanem abban, hogy azok Isten jelenlétében másképp oldódnak meg. Igazán ezt lenne jó megmutatni az embereknek, ez lenne a győzelem.

Az EJB gyülekezettudatos egyházat és egyháztudatos gyülekezeteket, az egyházkerületek ezzel szemben mintha kerülettudatos egyházat és kerülettudatos gyülekezeteket szeretnének.

A református egyháznak az egész országot, sőt az egész Kárpát-medencét lefedő infrastruktúrája van. Ez óriási kincs, de nem élünk vele. Nekem úgy tűnik, hogy az egyház testének tagjai nem egységes szervezetként működnek, hanem csak a maguk érdekeire figyelnek ahelyett, hogy a rendelkezésükre álló infrastruktúrát kihasználva egyesült erővel cselekednének országos jelentőségű ügyekben.

Ugyanez a helyzet az önazonosságunkkal is: identitásproblémákkal küzdünk, az egységes református identitás helyett mégis kerületi identitásokat építgetünk.

Erre az a gyógyszer, ha missziói identitást építünk fel magunkban. Onnét kezdve ugyanis nem magunk körül forog a világ, hanem a lehetőségeinkre olyan szolgálati eszközökként tekintünk, amelyeket azért kaptunk Istentől, hogy továbbadjuk őket. Ha ez megvalósul, már nem kerületi ügynek látjuk a cigányság helyzetét vagy a kiürülő falvak drámáját, hanem közös, az egyházkerületek és az egyházmegyék fölé magasodó és az átütő eredmény érdekében országos összefogásért kiáltó problémának.

Az EJB a cikluszáró novemberi ülésen cselekvési tervet fog letenni a Zsinat asztalára. Mi szerepel majd a dokumentumban?

Fontos tudni, hogy nem az EJB az igazság letéteményese. Az egyház számos szintjén folyik a gondolkodás, nekünk az eredmények összegereblyézése a feladatunk. A Zsinati Missziói Bizottsággal együttműködve nyolc területet – például az egyház szervezeti felépítését és gazdálkodását, a lelkészek szolgálatának lelkigondozói hátterét, a missziói tudatot – vizsgálunk, amelyekkel kapcsolatban őszre konkrét javaslatokat fogalmazunk meg. Szeretnénk azt is felvázolni, hogy miként, milyen lépésekben lehetne eljutni egy-egy probléma megoldásáig.

Most milyen fórumokon lehet csatlakozni a jövőképalkotás folyamatához?

Egyre több közösség teszi témájává a jövőkép ügyét, és az EJB tagjai is szívesen mennek ezekre a találkozókra. Szeretnénk továbbá, ha egy-egy egyházmegye vagy lelkészi kör elvállalná egy-egy témakör feldolgozását, a kapcsolódó javaslatok kidolgozását, vagy ha valakinek a fiókjában pihen egy a jövőképet érintő dokumentum, közkinccsé tenné azt. Szeretnénk továbbá csendesnapokat is szervezni, ahol nem programalkotás folyna, hanem az Igével és a Lélekkel lennénk közösségben, és a megújulásért imádkoznánk. Imaközösségre hív a Reformátusok Lapjában hétről hétre megjelenő EJB-imarovat is, amely a legfontosabb kérdéskörökön vezeti végig a csatlakozókat.

A XIII. Zsinat mandátuma az év végével lejár. Az EJB megbízatása meddig szól?

Még bizonytalan. Mivel ad hoc bizottság vagyunk, az egyik jogértelmezés szerint – mivel ettől a Zsinattól kaptuk – a megbízásunk a jelenlegi ciklus idejére szól. A másik vélemény szerint ugyanezért a mandátumunk nem a ciklushoz, hanem az elvégzendő feladathoz kötődik.

Húsvéthoz közeledünk. Mi az ünnep üzenete számunkra a református jövőkép szempontjából?

János evangéliuma huszadik részében azt olvassuk, hogy a feltámadott Jézus először a síró asszonyokkal, aztán a rettegő tanítványokkal, végül a hitetlenkedő Tamással találkozik. Jó látni, hogy az Úr nekik, a benne, az egyházban és a magukban is kételkedőknek jelenik meg azért, hogy megerősítse és szolgálatra küldje őket. Jézus a megújulás iránti tamáskodásunk és félelmeink ellenére jön hozzánk is, és ez a látogatás fordulatot hoz személyes és közösségi életünkben egyaránt. Erre az ünnepre van mindenekelőtt szükségünk.

Kiss Sándor, kép: Sereg Krisztián

Az interjú rövidített formában megjelent a Reformátusok Lapja húsvéti számában.