Sokfajta nyavalyánkra keresik az orvoslatot a lélekgyógyá­szok. Ezek közt számos új is megjelent: az egyik legérdekesebb az ajándékozási drill. Már annak is hosszú története volna, miképpen vezeti éppen az ajándékozás kapcsán zsákutcába ma­gát az ember. Régebben sokat beszéltünk arról, hogyan ölelhetjük magunkhoz az ünnepben szomorkodókat, az örök magányosokat, az egyedül élőket, a gyászolókat, a feloldhatatlan terheket hordozókat. Még inkább áthat az igyekezet, hogy enyhítsük azoknak bánatát, akik emberi számítás szerint nem jutnak ajándékhoz, nem vonják be őket az ünnepkor bővelkedő emberi jókedvbe. De mára csatlakozott mindehhez az ajándékozók szorongása is. És itt nem arról kell szólni, hogy ünnep táján riadt alattvalói leszünk a teljesíthetetlen kívánságok rettentő birodalmának, mert kellő bölcsességgel minden ajándékozó kifejezheti gesztusaival és szeretetével, hogy mire tellett neki. Leginkább ab­ból támadnak szorongásaink, ahogyan áthat bennünket a meg­lepetéskényszer. Ezt nevezzük ajándékozási drillnek.  Az még szép igyekezet, hogy megtudjuk, mire van szüksége szeretteinknek, mert a tehetősségünk mellé hozzátehetjük azt is, aminek szimbolikus jelentősége van. Csakhogy mindennek meglepetésnek kellene lennie. Ha ez nem sikerül, máris eleve kudarcnak érezzük az egészet.

Pedig éppen karácsonykor érthetnénk meg a leginkább, hogy Krisztus testet öltésével, amikor felragyogott a világosság a sötétségben, amikor Isten megadta, amit a prófétáknak ígért, amikor reménykedő várakozásunk adventbe, vagyis beteljesítő eljövetelbe fordult, akkor Isten, úgymond, nem lepett meg bennünket semmivel. Szép énekünk mondja: „Álmélkodással csudáljuk / véghetetlen szerelmed!” Azért énekeljük ezt, mert a csodálatunk sokkal mélyebb, mint a meglepettségünk. Isten megváltó munkájának jó híre új dimenzióba ragad bennünket, megnyitja Isten irgalmának örökkévaló forrását. Csak csodálni tudjuk, csak álmélkodni tudunk azon, hogy elrejtettségében is milyen nyilvánvaló módon készítette Isten az üdvösség egyetlen útját. Azon is csak ámulni tudunk, hogy milyen „következetes” az Isten mindennek véghezvite­lé­ben. Lám, ahogyan fenntartja a teremtett világ jó rendjét, ahogyan szükségeinket messze meghaladó módon megad mindent, ahogyan hordozza áldásaival az életünket, ahogyan bizonyítja, hogy a békesség útján érdemes járnunk, ahogyan a boldogság ígéretét kapcsolja szent élettörvénye betöltéséhez, ahogyan bizonyossá tesz afelől, hogy nincsen belezárva földi életünk szűkösségébe az, amit életnek nevezünk, ahogyan örök életet ígér nekünk, akik mindig beérnénk a puszta léttel is.

A régi bölcsek sokszor rámutattak már, hogy amit igazságosnak tartunk, azért mindig meg kell küzdenünk. Igazság magától nem terem, hanem ahol ennek az igénye felsejlik, ott roppant erők csapnak össze, mert a megromlott emberi természet másképpen nem tud engedni annak, ami jó, igaz és szép. A Zsoltárok könyve tele van gyönyörű könyörgésekkel, amelyek mind azt célozzák, hogy a Királyok Királya óvjon meg bennünket a megszégyenüléstől, a kudarcoktól, a céltévesztéstől, tegyen velünk jót, hogy rajtunk senki ne gúnyolódhasson, és ne mondhassa megrendült hitünket csúfolva: hol van a ti Istenetek? Ezek a könyörgések harcokban fogantak. De a boldog megtapasztalás már győzelemre mutat: jót tettél velem (Zsolt 13,6). Csodálatos út ez ahhoz, hogy kioldjuk magunkat korunk borzasztó kényszereiből, éppenséggel abból az ajándékozási drillből, amely félelemmel tölt el, hogy még a jó cselekvésében is megszégyenülhetünk.

Ám a régiek arra is rámutattak, hogy van valami, amiért fölösleges verekedni. Van valami, amit sem harccal, sem ügyességgel, sem könnyekkel, sem erős követelésekkel, sem egeket ostromló imádságokkal nem tudunk megszerezni. Van valami, ami nem megszerezhető. Ez a kegyelem. A kegyelem Istennek az a létmozgása hozzánk, amit mi elfogadással nyerhetünk el. Ebben következetes mindig a mi Urunk. Isten Krisztusban a legkövetkezetesebb. És itt van az is, amit egyáltalán meglepetésnek nevezhetünk. János apostol azt írja levelében, hogy már tudjuk, hogy Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvalóvá, mivé leszünk. Amikor majd ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Krisztushoz (1Jn 3,1–3). Tehát van boldog tudásunk, mindent meghatározó tapasztalatunk, éspedig az, hogy Isten gyermekeivé fogadott bennünket. Ez az ő nagy következetességgel véghezvitt ajándéka: adoptált minket. És ebben van elrejtve az is, ami nemcsak a világ számára, hanem önmagunk számára sem tárult még fel teljesen: hogy milyen lesz, amikor teljesen hasonlókká leszünk Krisztushoz, aki mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt. Ha meglepetésre vágyunk, akkor azt ebben a bizonyos tudásban találjuk meg. Ha meglepetésre vágyunk, mert örömre áhítozik a szívünk, akkor azt ebben az isteni következetességben találhatjuk meg. És akkor a zsoltárossal együtt mi is elmondhatjuk: jót tettél velem! Ez a jó marad velünk ünnep múltán is, ennek az áldása tart meg bennünket, hogy biztos reményünk legyen afelől: sosem múlik el a mi igazi ünnepünk.

Bogárdi Szabó István

A szerző budahegyvidéki református lelkipásztor, a Zsinat lelkészi elnöke, dunamelléki református püspök. Az írás megjelent a Reformátusok Lapja összevont karácsonyi és újévi számában.
A borítókép Bogárdi Szabó Eszter munkája.