Boldogok, akik hisznek a Lélek igazságában és az Igazság lelkében, mint a názáreti Jézus. Szerinte az Isten Lélek, s akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják őt. (Jn 4,24) Mert a világnak van lelke, akárcsak nekünk, embereknek, akik benne élünk. Akkor honnan a rossz, a gonosz? Miért olyan lelketlen ez a világ, s benne az ember, ha van benne Lélek? Azért, mert nem tudunk vagy nem akarunk tudomást venni a Lélek ajándékáról. Amikor Jézust nem fogadták be egy samáriai faluban, a tanítványai megkérdezték tőle: „Akarod e, hogy megátkozzuk őket?” Jézus azonban így válaszolt nekik: „Nem tudjátok, hogy milyen lélek lakik bennetek”, vagyis, hogy átok helyett áldást örököltetek. Kétezer év telt el azóta, sokat fejlődött, vagy inkább változott az ember ez alatt az idő alatt, s mégis ugyanaz maradt. Ma sem tudja igazán, hogy milyen Lélek van benne. Pedig akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai, mert nem a szolgaság lelkét kaptuk, hanem a fiúságét, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyánk. A fiúság lelke: a bizalom, az önbizalom vagy ősbizalom lelke, az otthonosság lelke, ami mindenkor biztonságot ad. Szorongással és félelemmel teli a szívünk, s az életünk, mert sehol sem érezzük magunkat otthon, sokszor még a saját bőrünkben sem. Agyonszabályozott, bürokratikus világunkban lassan minden és mindenki idegen lesz számunkra, s egyre nehezebben viseljük a hivatal packázásait. A betű megöl, a Lélek megelevenít, a fiúság lelke segít otthonra találni saját magunkban, családunkban, gyülekezetünkben, kis hazánkban, egy szóval emberi kapcsolatainkban. Az otthonosság itt a tékozló fiú hazatérése fölött érzett örömét, s nem az idősebb testvér konok helyben maradásának hamis biztonságérzetét jelenti. A fiúság lelke paradigmája (példája) lehet minden lélekkel átitatott emberi kapcsolatnak, amiben a kölcsönös megbecsülés, az őszinte tisztelet, s az önfeláldozó szeretet érvényesül. „… dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged” – imádkozza Jézus a főpapi imában (Jn 17,1). Egy lelkipásztor könnyes szemmel mesélte, hogy amikor fiatal lelkész volt, mennyire vágyott az apja elismerésére, dicséretére. A dicséret, mint addig annyiszor, most is elmaradt, s ez nagyon fájt neki. Mikor az édesapja már idős volt, megkérdezte tőle: „Apám, miért nem dicsértél meg engem soha, semmiért?” Az apa meglepődött, és így válaszolt: „Tudod, fiam, engem se dicsért meg soha az apám. Valószínűleg, hogy őt sem dicsérte meg az apja, s az ő apját sem dicsérte meg senki.” (Talán a tékozló fiú idősebb testvére sem kapott soha elismerést, dicséretet az apjától, s ezért háborodott föl annyira?) Nem egy egyedi esetről van itt szó, sokak számára ismerős lehet ez a történet. Szinte minden családban akad egy ilyen apa vagy anya vagy nagynéni, aki fukarkodik a jó szóval és a dicsérettel. Az ilyen lelketlen szülők akarva–nem akarva ártanak gyermekeiknek, megsebzik lelküket és a nem vagyok elég jó, nem vagyok senki, nem ér semmit az életem, fájó érzését örökítik rájuk. Már az apám vagy az anyám sem szeretett igazán, hogy szerethetnének mások, hogy tudnám magam én is szeretni és elfogadni? (Steinbeck Az édentől keletre című művében is találkozhatunk ilyen fiúkkal és apafigurákkal.) A Lélektől átitatott emberi kapcsolatok, legyenek bármilyenek, a rivalizálástól mindig mentesek, s az áldozatvállalásban önkéntesek. Jézus lelke, a fiúság lelke: az őszinte bizalom, a megértés és a szeretet lelke. A kölcsönösség lelke. „Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm” – mondja az Atya a Fiúnak, amikor megkeresztelkedik, és egy galamb képében kiárad rá a Lelke. Ahol kiárad a Lélek, ott mindig történik valami jó, valami nagyszerű. Ott a káoszból kozmosz lesz, mint a teremtés hajnalán, amikor Isten lelke lebegett a vizek fölött. A Lélek szeretete és a Szeretet lelke édestestvérek, elválaszthatatlanok egymástól. Igazából a Krisztus-követésben – akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által – nyerhetjük el a Lélek ajándékát, Pál szerint a mi testünk a Szentlélek temploma. A városunkban van egy kis templom, amit már rég bezártak, s ami kívül szép, de belül üres, és „lélek az ajtón se be, se ki”. Ne engedjük, hogy a templomunk bezárva és üresen álljon, nyissuk meg a szívünket, hogy a fiúság lelke által átélhessük az Isten méltóságot, oltalmat és örömöt adó szeretetét. (A fiúság természetesen nemre való tekintet nélkül igaz és érvényes mindnyákunkra.) Így lehetünk majd jó fiak és leányok, jó apák és jó anyák, jó testvérek, barátok és társak, akik el tudják hitetni egymással, hogy őket is lehet szeretni. Németh Lászlót írót a háború után „az új rend őrei” száműzték Budapestről Hódmezővásárhelyre, ahol a Bethlen Gimnázium tanára lett a diákok, az iskola és a maga örömére. Egykori szálláshelyét márványtábla díszíti az ő szavaival: „Vásárhely a boldogság szigete számomra, mert ez az a hely, ahol el tudták velem hitetni, hogy engem is lehet szeretni.”

Simon István