Gizi néni hónapok óta kórházban fekszik, rácsos ágyban. A kevés mozgástér, a tehetetlen állapot testi-lelki fájdalmai között beszélgetünk.
– Látom, hogy voltak látogatók – mutatok az ágy melletti kisasztalra –, sok finomsággal látták el Gizi nénit!
– Igen, a lányom két-háromnaponként bejön. Mesél az otthoni életről, hozza a hazai híreket és ízeket, velem van, kicsit rendbe szed. Az a nap mindig jó, amikor tudom, hogy jön. Mert ha van kire várni, akkor nem üres a nap!
Gizi néni szavai gyakran jutottak eszembe ezekben a napokban: ha van kire várni, nem üres a nap! Csodálatos ajándék úgy készülni a karácsonyra, hogy tudjuk, van kire várnunk! Jó várni a találkozást családtagjainkkal, akikkel talán ritkán, akár évente csak ilyenkor ölelhetjük meg egymást. Mennyire más ez, mint az sms, a hosszabb-rövidebb beszélgetés mobilon, vagy akár a skype-os „mi újság?"! Szemébe nézni, megérinteni, együtt ülni a megterített asztalnál, fecsegni, nevetni, vitázni, egymást győzködni. S persze alkalmazkodni egymáshoz, méricskélni a másikat, kibírni együtt – mégis együtt.
S jó várni az ünnepi gyülekezetre, a közös, ritkán énekelt dallamokra. A sokszor felszínes „Áldott ünnepet!" – kívánságra, a kézfogásra, üdvözlő puszikra. Mert lehet, hogy ez sokféle érzést vált ki bennünk, mégis fontos annak tudata, hogy vannak lelki testvéreink, vannak, akik hite, harca, élete példaként vagy ellenpéldaként bátorít, tanít. „Újra és újra megtapasztalhatjuk a beszélgetésekben és a találkozásokban is: minden, amit az emberek magukkal hoznak, egyszer csak átváltozik... A találkozás esély..." (Anselm Grün)
Úgy vagyunk megalkotva, hogy nem jó egyedül – egymásért, egymás mellé teremtettünk. Találkozásra, kapcsolódásra, mert mindazt, ami jó bennem, a másik tudja előhívni: a szeretetet, segítőkészséget, irgalmasságot a maga esendőségével, nyomorúságával.
Egyedül nem tudok sem jó, sem jobb lenni – sem karácsonykor, sem utána. S persze a másiknak is szüksége van rám karácsonykor és utána is, hogy ő is jó és jobb lehessen. Mégis, milyen sok látogatás ér véget vitával, sértődéssel! Hogyan tudunk igazán együtt lenni?
Az egymás felé fordulásban ő segíthet, akire az ünnep fényei mutatnak: „meglátogat minket a felkelő nap a magasságból..." (Lk 1,78) Karácsony csodája maga a Királyok Királya, aki valóságosan eljött, hogy személyes találkozásunk lehessen vele. Eljött emberként, közeljött szavával s a bennünket egymáshoz közelebb segítő szeretet érintésével. Az idén is emlékezhetünk a mennyei látogatóra, de tudjuk azt is, hogy ő mégsem csak vendégként érkezett. Ezért várhatunk rá újra és újra a saját beszűkült állapotainkban, érzéseinkben, kapcsolatainkban. S ha van kire várni, tudjuk, már nem üres a nap! Nem üres a tekintet, a gondolat, az érzés, a szó, a tett.
Az ünnep megszentel és megáld ezzel a találkozással. Vele és egymással. Hiszen nemcsak jó, hanem megszentelt találkozásokra van szükségünk, ahol valóban felcsendülhet: Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek és a földön békesség a jóakaratú embereknek – akár egy kórházi ágyon is...

Gál Judit
Megjelent a Reformátusok Lapja legfrissebb számában.