Természetesen mindkettő benne is van a történetben, de hála Istennek nem egymástól függetlenül. Erre is igaz: „A völgyből domb legyen, hegycsúcs a mélybe szálljon…” Isten Krisztusban megjelent dicsősége mindkettőt be akarja ragyogni. Az Isten dicsősége lekívánkozik, az emberinek pedig felemeltetés lesz a része!

Isten Krisztusban megjelent dicsősége helyreállítja a világlátásunkat, hogy lássuk a teljességet. Eljuttat a globalitás reformációjáig. Megmutatja, hogy a fent és a lent összetartozik. Aki Krisztussal belső egységre jut, abban mindkét irányban vannak utak: részese lesz annak, hogy töltekezhet a dicsőséges Isten világából, hogy legyen érzékenysége felismerni őt a hétközna­pok szürkeségében és a mindennapok világában is. E kettő feszültségében érezhetjük meg, hogy mi az Isten szeretetének mélysége és magassága, szélessége és hosszúsága. Isten dicsősége lesz nyilvánvalóvá az éjsötét betlehemi mezőn, lent. És Isten dicsősége lesz nyilvánvalóvá az üdvözítő Gyermek paradicsomi egységre hozó erejében, hiszen a karácsonyi jászolbölcső üzen a teremtménytársak megbékélésről is. Íme valaki, aki a „fent” világából még az angyalokat is megelőzve már „lent” van, már kiszolgáltatottként, de mégis benne adta a teljesség Istene a megmentés és újjáteremtés globális Marshall-tervét. Az emberekhez jövő angyalok csak a megszületett Krisztust követik alászállásukkal, s valóban csak neki szolgálnak.

Isten Krisztusban megjelent dicsősége helyreállítja a világlátásunkat, hogy ne csak a félelem világát lássuk, hanem az ő kiválasztottjaiként legyünk a jóakarat emberei. Ez azon múlik, hogy mi, akik életféltésből mindent mindig alulról kezdünk, onnan, ahol mi állunk, ahol mi szenvedünk, ahol a mi hiányunkon tájékozódunk, ahol a mi kétségbeesésünk az irányadó, mi egyszer végre meghalljuk: „Ne féljetek!” A mi alulról kezdődő életünket körülveszi az a sok borzasztó dolog, ami zsigereinkbe ültette a félelmet. Ezt vetítjük ki Istenre is sokszor. A karácsonyi evangélium „Ne féljetek” – felszólítása azt üzeni: ne féljetek, Isten nem borzasztó! Ő más, mint a borzasztóvá torzult ember. Istent nem futamította meg az ember torzóvá válása. Hol vannak a betlehemi pásztorok a Biblia nagy pásztor szimbólumához képest? Nem lehet őket egy lapon sem említeni a 23. zsoltár vagy a Jézus példázatában megjelenő pásztor képével! Levitézlettek. De Isten nem cseréli le őket, hanem elindítja őket azon az úton, ahol újra méltóvá válhatnak a pásztor-küldetéshez, ahol emberi méltóságot kapnak a perifériára kerültek is. Isten nem adja fel a kiválasztottakat, hanem megkeresi a módját, hogy ráébresszen a kiválasztottság tudatára. Ő tudja igazán megfényesíteni mindazt, ami elhalványult, megfakult, és megújítani mindazt, ami megfáradt és elavult. Istennek ez a változtatni képes ereje és akarata a nagy öröm és békesség igazi alapja. (Róm 5,1; Fil 4,7) Isten eme jóakaratának az emberbe plántálásáról zeng a karácsonyi doxológia.

Ezt a lényeget kell meglátnunk a karácsonyban, és akkor Isten Krisztusban megjelent dicsősége valóban helyreállítja a világlátásunkat.  Fekete Károly