Miközben Ignatioszt, Antiochia püspökét tíz katona kíséretében hajón Rómába szállították, hogy Traianus üldözése következtében a vadállatok elé vessék keresztyén hite miatt, ezt írta egyik levelében: Frumentum Christi sum: dentibus bestiarum molar, ut panis mundus inveniar. „Krisztus gabonája vagyok, akit a vadállatok fogai őrlenek meg, hogy takaros kenyérnek bizonyuljak."

Amikor Hegedűs Loránt református lelkipásztor rendkívüli teológiai munkásságát szeretnénk felidézni, sajátos hajóútjának megemlítését sem nélkülözhetjük. Az egyháztörténet bizonyítja, hogy a vadállatok fogai között jelentős teológiai művek és krisztusi életek születtek, mint Szegedi Kis Istváné, Dietrich Bonhoefferé vagy Martin Luther Kingé. Hegedűs püspök tanítása is megpróbáló külső és belső őrlődések közepette jött létre. Életműve immár a református teológiai irodalomnak egy különleges és sajátos korpuszát képezi, ami mellett nem mehet el, ami fölött nem tekinthet el immár senki.

Hegedűs Loránt a klasszikus értelemben vett református lelkipásztor volt, aki azért foglalkozott teológiával, hogy igehirdetéseinek tartalma minél gazdagabb és az örökérvényű isteni üzenet minél aktuálisabb legyen. Ilyen értelemben a reformátorokat és a modernek közül Karl Barthot követte. Sokszor idézte tőle: „Aki engem kritizál, attól elvárom, hogy előbb elolvasson." Hegedűs Lorántnak valóban sok kritikusa volt, de annál kevesebb elmélyült olvasója és vitapartnere – a felszínen, mert a kapcsolatok mélyén az egész Kárpát-medencében és az óceánon túl is értették őt.

Meg kell vallani, ő nem volt soha könnyű olvasmány, s nem volt soha szimpla igehirdető. Oda kellett figyelni, mit mond, nagy koncentrációt követel egy kis bekezdés is, amiről ír. Igényes volt, s ebben az igényességben kívánta újjászületve látni a református egyházat. Elvárta, hogy a gyülekezet hallgatói, olvasói figyelmükkel áldozzanak, ha Isten, világ, ember összefüggéseiről van szó. Igazi tanító, tudós lelkipásztor volt. Mert ugyan a szószéki szolgálatot tartotta elsődlegesnek, de azt a világgal mindig kölcsönös viszonyban létkérdésünkké tette, ahogy azt Emil Brunnertől, Paul Tillichtől vagy barátjától, a római katolikus Hans Küngtől tanulta. Csak féligazság az, hogy hallatlan lexikális tudással és memóriával rendelkezett, neki valójában rendszeralkotó ismerete volt, és ez volt benne a rendkívüli.

1949 és 1954 között az akkori Budapesti Teológiai Akadémiának volt hallgatója. Rövid bicskei szolgálat után 1954-ben került a budapesti Kálvin téri gyülekezetbe, mint Ravasz László püspök segédlelkésze. 1956-ban ő is felvonult a tüntető teológushallgatókkal, ott volt a Parlament előtti gyilkos sortűznél is. Jellemző lángoló hitére és szívére, hogy időskorában is az a lobogó ifjú maradt, aki elsőnek húzta meg a harangot a halottakért és sebesültekért a Kálvin tér tornyában. Valójában ennek a harangszónak búgó-zúgó felhangjai szólnak életén keresztül valamennyi prédikációján, írásán és beszédén át.

A forradalom után tapasztalta meg először a bestiák fogai között az őrlődést és a gabona elvettetésének sorsát. Hogy a továbbiakban ne lehessen a Kálvin téri templom harangjának hangja, 1958-tól szolgálati helyét átirányították Nagykőrösre, Monorra, Komlóra, Alsónémedibe. 1963-tól a baranyai Hidas lelkipásztorának választotta meg a gyülekezet, ahol szolgálatát 1983-ig végezte. Doktorálási kérelmét rendre elutasították. Az igének hirdetése, a gyülekezet építése, kétkezi munkák végzése közepette továbbképezte magát. Több tízezer kötetre növekedő könyvtárat gyűjtött. Aztán egyszer csak megnyílt a kapu, Max Geiger és Heinrich Ott professzorok meghívására 1979-ben a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt, annak nemzetközi védelmében kijuthatott Bázelbe. Ott magyar virtussal néhány héten belül elkészítette és megvédte német nyelvű disszertációját. A fordításban is megjelent mű, Az Isten-kérdés szempontjai már jelezte, hogy globalizálódó világunkban a teológiát is a globalitás és lokalitás közötti távlatokban kívánja művelni. Alapvetése ebben a munkájában az, hogy minden kérdés az istenkérdésig radikalizálódik, s a filozófiai, a természettudományos és az egyetemes krízis mind-mind a teológia konkrétságában kerülhet csak megoldásra.

1983-tól Hegedűs Loránt szolgálati helye Budapest lett a Szabadság téri gyülekezet lelkipásztoraként. Rövid időre Princeton egyetemére került, hogy habilitálhasson, s ennek gyümölcseként 1986-ban elkészült angol nyelven a Transzcendencia a 20. századi protestáns teológiában című tanulmánya. Itt is a lokálistól a globális távlatokat járja végig, a Jézus Krisztusban megtapasztalható személyes transzcendenciától az eszkatológikus, többdimenziós transzcendenciáig, amely írásával az istenkérdés vonatkozásában segít kilépnünk az egyoldalú és merev kategorizálás börtönéből, s az olcsó teologizá­lásból. Közben esztétikai megközelítésekben még mélyebbre jut, s nagyobb távlatokat fut. Nyitás a Végtelenre című kötetében Ady Endre szintézise, József Attila istenkeresése, Németh László üdvösségügye érdekli, majd tovább bővíti a sort Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Szabó Dezső és Nagy László elemzésével.

A rendszerváltoztatás idejében megfogalmazta a kommunista hatalommal való násztánccal szakítani és megújulni kívánó református egyház hitvallását. Sajnos az 1990-ben született „Míg tart a ma..." kezdetű nyilatkozat nem talált olyan visszhangra, amilyet jelentőségénél fogva megérdemelt volna.

1991-ben megválasztották a Dunamelléki Egyházkerület püspökének, s ebben a hivatásában eltöltött tizenegy éve a legtermékenyebb alkotói korszaka is volt egyben. Ugyanakkor a rendszerváltoztatás idején a hatalom körüli tülekedés hordalékában és a folyamatos támadások kereszttüzében másodszorra élte meg a gabona őrlésének fájdalmait. Rengeteg korszakalkotó tette közben az egyházi iskolák visszaszerzésért munkálkodva újraindította a Lónyay Utcai Református Gimnáziumot. 1993-ban pedig legnagyobb alkotásaként megalapította a Károli Gáspár Református Egyetemet. Nem a jelen pillanatnyi katedráira tekintgetett, hanem az eljövendőt keresve évszázadok távlataiban gondolkodott. Hegedűs püspök nélkül a mai Európában nem lenne református felekezetű egyetem.

Ebben az igen aktív és fáradhatatlan időszakában olyan művei születtek, mint a szellemi identitását kereső Újkantiánus és értékteológia (1996) vagy a nagy visszhangot kiváltó Jézus és Európa (1998). Az utóbbinak lelkes olvasói annak örültek végre, hogy íme, kimondatott: a teológia nem egy zárvány, nem kegyes hívek templom falain belüli módszertana, hanem annak bizonysága, hogy az Istenről szóló beszéd lényege dialogikus kapcsolatban van az atomfizikával, a pszichológiával, a filozófiával vagy éppen a szépirodalommal. Hangos ellenfelei pedig megérezték, hogy ezzel a művel lezárult annak az ideológiának a korszaka, amikor a krisztusi bölcsességet el lehetett szeparálni a társadalomtól, ki lehetett zárni a gondolkodásból, nevetségesnek lehetett tartani a népi vallásosság szintjén.

1996-tól a Kálvin téri gyülekezet szószékén hirdette Isten Igéjét, amelyet két prédikációskötete fémjelez. Az Isten kezében a történelem Dániel próféciáját magyarázza az ezredfordulón, az Ó- és Újszövetség értelmében vett tradicionális értékeket felemészteni igyekvő diktatúra három változata: a kommunizmus, a nemzeti szocializmus és a neoliberalizmus ellenében. A Dü­rer-metszetekkel illusztrált Apokalipszis most és mindörökké pedig a történelem e romboló hatalmai által előidézett világvégi hangulattal ütközteti a krisztusi igazságot. Igen, zászlót bontott a templomokban cum Deo pro patria elkötelezettséggel, mert érvényesnek találta Krisztus megváltását a magyar nemzeti szorongásból is. Igehirdetéseiben és írásaiban próbálta elfogadtatni azt az igazságot, hogy a nemzet nemhogy nem idegen az Ábrahám hitének ígéret szerinti örökségétől, a Krisztusban való új léttől, hanem éppen abban gyökerező identitás és különleges küldetés az ember javára. Nem test és vér szerinti, hanem szellemi és eszkatológikus elkötelezettség.

2001-ben meglepetés is született, a legvékonyabb, ugyanakkor talán az egyik legszebb költői művét adta ki, egy teológiai mű­fajt újjáteremtő theologia poeticát: az 1Mózes huszonkettőt. A hit hősének, Ábrahámnak megpróbáltatását belső lelki útjain keresztül elemzi teológiai-esztétikai metszetekben, amikor élete döntő részében Isten egyetlen fiának feláldozását kéri tőle. Az Istenben való lét kérdése feszül e kis műben, persze nem statikus módon, hanem mélységek és magasságok bejárásával, amitől a hívő élet emberileg is elnyeri hitelességét. Ezt a műfajt személyében csak olyan teológus művelhette, akiben csodálkozásra képes gyermeki lélek lakozik.

2004-ben azonban harmadszorra is megélte Hegedűs Loránt a gabona megőrlésével járó szétporladást, amikor szeretett gyülekezetétől és életének elemétől, a Kálvin téri szószéktől meg kellett válnia. A lelki megpróbáltatás megroppantotta testében is, betegségének csírája ekkortól kezdett eluralkodni benne. Noha a Szabadság téri Hazatérés Templomában prédikálhatott, publikációinak sora is megtorpanni látszott. Valamikori egyházi principálisa, Ravasz László szellemi és tárgyi emlékét ápolta a nagy előd szószékének közelségében, a Kál­vin-szobor hátterében létrehozott emléklakásán. Nemcsak Ravasz püspök dedikált könyveit, élete főbb állomásainak dokumentumait állította itt ki, hanem összefüggésbe hozta a nagy reformátorok és korábbi erdélyi elődök szellemi hagyatékával is. Ennek az emlékműnek méltó és színes megjelentetése a Mihály Zoltánnal közösen kiállított kötet, a Református Ravasz Relikviák (2011). Visszahúzódásának menedékhelye volt ez még akkor is, amikor lankadatlan kapcsolatot tartott fönn a vidék Magyarországával és a határon túli magyarok gyülekezeteivel.

A 2009-ben megjelent Az evangéliumok evangéliuma az idős és tapasztalt lelkipásztor elemi erővel áttörő örömüzenete minden szkep­tikus, szorongó, halálba me­nő és életre ítélt számára. Egy év múlva már olvashattuk a Rodintől Krisztusig című, a magyar nyelvterületen oly ritka teológiai-esztétikai remekművét, amelyben az emberi szellem csodálatra mél­tó alkotóképességét járja kö­rül tisztán bibliai alapon álló teológiával.

Hegedűs Loránt mind szószéki beszédét, mind írásainak stílusát illetően merőben különbözik kortársaiétól. A már említett globális és lokális közötti gondolati mélysége és érdeklődésének széles horizontja már eleve meghatározta nyelvezetét, amelyet puritán barokknak lehetne nevezni, mint a festett kazettákkal díszített falusi templomainkat. Puritán, mert teológiailag pontos és kimért kíván lenni, viszont barokk, mert a gondolati kapcsolódások olyan szó-hajtásait, itt-ott kisarjadó ága-bogát foglalja egy-egy mondatba, amelytől az egyszerű tagmondat is több girlandot vet.

Mintha megérezte volna, hogy a szintézisteremtő Ady-elemzése utolsó alkalmat adhat teológiájának összefoglalására. Valóban, már csak arra maradt ideje, hogy 2008-tól 2012-ig szenvedélyesen készített művét, a hatalmas, négykötetes Ady-monográfiát befejezze. Hegedűs Loránt szellemiségét A költő-vátesz Ady vaskos kötetei foglalják magukba. Művének jelentősége két irányba kötelez: az irodalomtörténészek és a teológusok felé. Aki bölcsészként má­tól Adyval akar foglalkozni, Hegedűs monográfiáját és a református hitvallásos gondolkodást meg nem kerülheti, de aki teológus akar lenni, e munkán keresztül a költészettel és a művészettel kötelessége szakszerűen megismerkednie.

Hegedűs Loránt az Ady-monográfia negyedik kötetében – életének utoljára dedikált címlapján – művét az általa alapított Károli Gáspár Református Egyetemnek ajánlotta, amelynek Hittudományi Karán több szemeszteren át tartott szemináriumot. Még mielőtt személye gabonaként a negyedik, a legutolsó őrleménnyel lisztté zúzatott volna, az utolsó kötetek kéziratai már végzetes kórházi ágyából kerültek a nyomdába, hogy bebizonyosodjon: végső leheletéig Isten Igéjének szolgája volt.

Békési Sándor
A cikk megjelenik a Reformátusok Lapja február 24-i számában.