Születésének századik évfordulóján Benda Kálmánra emlékeztek a Dunamelléki Református Egyházkerület székházában november 27-én, szerdán. A Széchenyi-díjas történész, levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja jelentős könyvállománnyal rendelkezett, a kutatómunkában hasznosított magánkönyvtára csaknem három éve került a budapesti Ráday Gyűjtemény birtokába.

– Ez a gyűjtemény Benda Kálmán saját könyvtára volt, amelyet a család a Ráday Gyűjteménynek adományozott. Manapság nem annyira ismert, hogy a régebbi időkben a tudományos kutatók otthonukban is felhalmoztak egy saját könyvtárat, ami nem tévesztendő össze azzal a családi könyvtárral, amelyben a szépirodalmi művek is helyet kaptak. Benda Kálmán tudósi magánkönyvtárában történettudományi szakkönyvek, kézikönyvek, monográfiák, tanulmányok, különlenyomatok és folyóiratok találhatók, amelyek néhány alapvető lexikont leszámítva nem általában a magyar történelmet fedik le, hanem az ő kutatási területét. Benda Kálmán elsősorban a Bocskai-felkeléssel, a Rákóczi-szabadságharccal, a török hódoltsággal, a magyar jakobinus mozgalommal, valamint a 18. századi politikával és művelődéstörténettel foglalkozott, ezekből a korszakokból nagyon gazdag, hatezer kötetes könyvtári állományt hozott létre – ismertette Berecz Ágnes, a Ráday Gyűjtemény jelenlegi igazgatója.

Tiltólistán, mégis aktívan

Mint mondta, Benda Kálmán szenvedélyesen szeretett tanítani (a róla elnevezett pedagógusdíjat a dunamelléki egyházkerület nemrégiben adta át a szakmájukban kiemelkedő pedagógusoknak).

– A történelem úgy alakult, hogy valahányszor pedagógusi pályája kezdődött volna, jött egy olyan fordulat, ami ezt lehetetlenné tette. Benda Kálmán 1913-ban született, az életét derékba kapta a második világháború, aztán az 1948-as fordulattal és átrendeződéssel nem kívánatos személlyé vált. Állását elveszítette, az akkori Pázmány Péter Tudományegyetemről és a mai Történettudományi Intézet elődjének számító kutatóintézetből is el kellett mennie. Ezután nagyon sokáig szerepelt azon a láthatatlan tilalomlistán, amelynek következtében nem kaphatott publikálási, valamint megszólalási lehetőséget a médiában. A hatvanas évek második felében kezdett enyhülni ez a helyzet, ám a katedrára akkor sem engedték vissza. Ő azonban megtalálta a lehetőségeket, élesztgette a népfőiskola hagyományát, előadásokat vállalt az ország különböző pontjain, eldugott kis falvak művelődési házain át a rádió ismeretterjesztő műsoraiig. A hetvenes években már nagyon sok ismeretterjesztő típusú felkérést vállalt. Csak élete végén kerülhetett vissza formálisan is az oktatásba, amit ő továbbra is nagyon szeretett és fontosnak tartott. Az volt a véleménye, hogy teljesen mindegy, hogy tudós történészek milyen elvont kérdéseken vitatkoznak egymás között, a lényeg az, hogy a köztudatban mi rögzül, illetve mi határozza meg a közgondolkodást.

A teljes cikket a Parókia portálon olvashatják.

Forrás: jakus Ágnes/Parókia Sajtószolgálat