Szeretettel köszöntök mindenkit, itt, a kormányzat támogatásából felújított budai templomban – méltó helyen.

Ünnep előestjén vagyunk együtt, de nem előünnepen, vagy pótünnepen, hanem inkább az ünnep elővételezésén, ahogyan minden vasárnap is a nagy örök dicsőség, a feltámadás és az örök élet elővételezése is.

Együtt vagyunk, együtt imádkozunk – hálát adva és könyörögve –, hogy aztán holnap ki-ki a maga közösségében, egyházában, templomában, családjával együtt ünnepeljen.

Ez a közös találkozás sok-sok hálára okot adó tapasztalatot hoz egy helyre – abban a mély igazságban, hogy az egész életünknek Istennek van dolga, s most is kimondjuk: Magyarországnak és a magyaroknak is mindig is, minden korban Istennel volt és van dolga – ha nem tudják akkor is, ha tudják, akkor hálás szívvel fordulhatnak a dicsőség napfénye felé. Ezer esztendeje, egy szent király és népe megértette, hogy nem reálpolitika az akkori Európához való csatlakozás, hanem felismerés, út, közelítés az isteni életrendhez. Mert Isten még a reálpolitika eszközeivel is közelebb tud magához vonni. Ahogy a régiek mondták: confusione hominum et providentia Dei regitur – s a confusio latin szó nemcsak a zűrzavart jelenti, hanem a szégyenteljes helyzeteket is. Aki megalázza magát, az felmagasztaltatik.

Ma talán éppen fordítva van, és sokaknak itthon és Európában is, s nemcsak a politikában, hanem az egyházakban is, azt kell megérteniük, nem az a reálpolitika, hogy eltávolodunk Istentől, nem az a végleges, történelem vége utáni helyzetünk, hogy beleernyedünk évezredes áldásokba, történelmi jócserencsébe, hanem még inkább hálás szívvel keressük az Urat: keressetek engem – üzeni prófétái által Isten – és élni fogtok.

Ezért könyörgünk is – ma is: békességért, áldásért, kegyelemért.

Roppant nehézségek terhelődnek ránk. Megmozdult a világ – s most, mintha valami nagy vihar előszele csapna az arcunkba, sosem gondolt dillemák előtt vagyunk:

• nyissuk-e meg életünket? – védjük-e otthonainkat?
• gyakoroljuk erő felett és tapasztalat nélkül a nagyvonalúság erényét?
• ragaszkodjuk-e a ránkbízott mandátumhoz?
• Ünnepelhet-e velünk együtt, itt ebben az országban, aki nem ismer minket, s mi sem őt?
• Vannak szegényeink, elesettjeink, árváink és jövevényeink – s vannak gyermekeink és van házunknépe!
• Jót tenni, rossz lelkiismeretből?
• Jót tenni hálás szívből?

Felülről való bölcsességet kell kérnünk – és a bölcsességhez erőt.

Megmozdult a világ, s nyilvánvaló, hogy a jót jóra, munka nélkül halmozás járhatatlan út, zsákutca – délibábokat kergetett a modern ember, s most haragszik!?  De kire? Imádkoznunk kell a munka áldásáért is és munkáért is – az igazságtalanságok emberi találmányok, de kérjük Istent, adjon bátorságot jóval legyőzni a gonoszt.

Szent István ezt írja Imre hercegnek intelmeiben: „ha a hit pajzsát tartod, rajtad az üdvösség sisakja is.” Ez meghatározó mozdulatsor: a hitből fakad minden, de legfőképpen az üdvösség bizonyossága: üdvösségnek nevezzük a szabadulást és a jót, életünk végső javát – s ami ma, itt és most jó lehet, amelynek munkálására elkötelezte magát minden felelős vezető, az is olyan, mint ez a mai este: elővételezés, amit a Gondviselő nekünk ajándékoz – a nagy végső ajándék előíze. A foglalója pedig Jézus Krisztus, a mi hűséges kezesünk.

Háladásra és könyörgésre jöttünk egybe – segítsen meg bennünket ebben az Úr.

Bogárdi Szabó István