Van egy kis református közösség Gömörben, a Rima-folyó partján, melynek emberemlékezet óta nem volt a faluban lakó, beiktatott lelkipásztora. Ha csak Jánosi történelmének elmúlt száz esztendejét tanulmányozzuk, hamar kiderül, hogy az első világháború alatt leszedték a templom új réztetejét és elvitték a két, újonnan öntetett harangot is. A gyülekezet hiába pótolta ezeket gyorsan, a második világháborúban ismét odalettek – de addigra az emberek is megfogyatkoztak: a háború utáni kitelepítéskor 104 reformátusnak kellett elhagynia otthonát, azóta a születésszám csökkent, az asszimiláció pedig nőtt, így az 1901-ben még 718 lelket számoló közösségnek mára 140 tagja van. Ez a gyülekezet mégsem adta fel, ezért idén májusban egyszerre készültek a Magyar Református Egység Napjára és új lelkészük, Szarvas Erzsébet beiktatására.

Új kezdet

A lelkészcsalád három gyermekével tavaly, augusztus elején költözött a faluba, abba a parókiaépületbe, amit a gyülekezet 1818-ban épített – és ami hosszú évtizedeken keresztül üresen állt. „Megtisztelő és megható volt, hogy a családommal együtt minket választottak erre a szolgálatra, ezt a meghívást csak megpecsételi a beiktatás” – fogalmaz a lelkésznő. Szarvas Erzsébet azt is elmeséli, férjével nyolc évig szolgáltak a Vály-völgy gyülekezeteiben. A jánosi lelkészi állás meghirdetésével azonban lehetőség adott arra, hogy közelebb kerüljenek a városhoz, egyúttal férje új beosztása szerinti munkahelyéhez és a nagyszülői segítséghez. „Nagyon kedvesen fogadtak, bármire is volt szükségünk, csak szólnunk kellett és elintézték. Nem hagytak minket magunkra” – teszi hozzá.

Mint megtudjuk, szinte a költözéssel egyidőben született meg legkisebb gyermekük is és bár hivatalosan legalább fél év anyasági szabadság jár a lelkésznőknek is, Erzsébet mégis szinte azonnal elkezdte a szolgálatot. „Kezdetben sokat segített a férjem, inkább ő prédikált, de amikor letelt a fél év, hivatalosan is visszatértem. Ez sokszor nagyobb leterheltséget jelent, de a gyülekezetnek is jobb így.” A falu lakosságának túlnyomó része szlovák katolikus, a maroknyi reformátusság köztük élte le az elmúlt évtizedeket és bár a kapcsolat egyáltalán nem rossz – a beiktatás utáni ünnepséghez a szlovák polgármester még a kultúrházat is rendelkezésre bocsátotta –, sokat számít, hogy helyben lakik a lelkész. „Nagyon új ez még nekik, folyamatosan alakítjuk ki a kapcsolatokat és a közös életünket. Meg kell szokniuk, hogy át lehet jönni hozzánk, itt van a konfirmációelőkészítő vagy akár társasjátékozás – magyarázza Szarvas Erzsébet. – Ez összeszokott gyülekezet, erős elődeink voltak, akik sokat tettek értük, de az új helyzet megszokásához idő kell. Most alakítjuk ki a hétköznapi gyülekezeti életet.”

Lépésről lépésre

A gyülekezetben már az is újdonság, hogy a fiataloknak nem kell Rimaszombatba utazni konfirmációelőkészítőre, de ezzel kapcsolatban a lelkésznek már az eddig eltelt kilenc hónapból is van szép emléke: a Jánosi gyülekezet leányegyházközsége Pálfala is, a faluból pedig két fiatal szeretett volna házasságot kötni, de eredetileg mindketten katolikusok voltak. A lány vállalta, hogy reformátussá lesz, ezért hónapokig járt előkészítőre, majd virágvasárnap konfirmált. „Van, hogy a konfirmáció után elveszítjük az embereket, de itt nem ért véget a történet. Közvetlenül az esküvőjük után a menyasszony első úrvacsorai alkalma húsvétvasárnapra esett. Nem gondoltam volna, hogy eljön, de mégis ott volt az istentiszteleten férjével” – emlékszik vissza a lelkész.

A pálfali gyülekezetben tizenhat éve nem volt konfirmáció, így a közösségnek is fontos ünnep volt az idei virágvasárnap. A leányegyházközségben havonta egyszer van istentisztelet, melyet nagyrészt a roma lakosság látogat és bár többségük nem református, lelkesedésből és kérdésekből nincs hiány. „Itt egy missziós gyülekezetre lenne szükség, illetve legalább kéthetente tartott istentiszteletre, a már évek óta futó romamissziós bibliaórák mellé – ez a feladat a következő évekre” – foglalja össze Szarvas Erzsébet. Mint mondja, az előző nyolc év tapasztalataiból már megtanulta, nem érdemes egyszerre sok, különböző programba kezdeni, mert a kis gyülekezetekben általában ugyanazok látogatják aktívan az alkalmakat, tőlük sem várható, hogy mindig, mindenhol ott legyenek.

Ennek ellenére már szerveztek a reformáció ünnepéhez kapcsolódó kvízestet, egy alkalmi kóruspróbát és bárki betérhet a parókiára lelkigondozói beszélgetésre is. „Bár visszahúzódónak tartom magunkat, elkezdtük a családlátogatást is, elmegyünk a gyülekezeti tagokhoz és egy csésze kávé vagy tea mellett beszélgetünk. Az első néhány alkalom még az ismerkedésről szól, de minden innen indul – fogalmaz a lelkész. – A gyülekezet tagjai is a hit különböző szakaszait élik meg: van, akinek még a lelki tejre van szüksége, de olyan is, aki már a szilárd táplálékkal is megbirkózik. Meg kell találni, hogyan szólhat vasárnaponként mindenkihez az ige, de ehhez ismernünk kell őket.”

Meghallgatott ima

A jánosi református templom küszöbét már a 13. században is az Istent kereső emberek léphették át, 1590-ben pedig már szervezett gyülekezetbe érkezett az első református prédikátor. A 19. század fordulóján a gyülekezet kinőtte templomát, ezért kibővítették és tornyot is emeltek hozzá, majd 1880-ban református iskola is épült a faluban. A nagymúltú gyülekezet ezekre az eseményekre emlékezve lelkileg és fizikailag is készült a lelkészbeiktatásra.

„Az, hogy itt lakik a lekészünk és tényleg velünk együtt él, teljesen új élmény. Korábban csak istentiszteleteink voltak, az akkori lelkész nem tudott ide költözni – magyarázza Tóth Monika, a közösség gondnoka. – Már ez alatt a pár hónap alatt is közel kerültünk egymáshoz, bizalmas a kapcsolatunk. Az a reményünk, hogy a lelkészasszony segítségével gyarapodhatunk.” A gondnok azt is elmondja, „kis csapatuk sokfelé nyüzsög”, a gyülekezet eseményei mellett a kulturális és iskolai programokon is részt vesznek – melyekhez nagy örömükre azonnal csatlakozott a lelkészcsalád is. „Mivel itt laknak, a falu teljes magyar közösségével találkozhatnak. Olyanok vagyunk, mint egy család, amelyikbe befogadtuk a lelkészházaspárt és a gyerekeiket, ennek a befogadásnak az egyik jele volt, hogy már az első közös programok egyikén befogtuk őket takarítani – de ebben is alázatosan segítettek” – meséli Tóth Monika mosolyogva.

Sárándi Aranka már régóta várt egy olyan lelkészt, aki jelen van és vigyáz a közösségre. „Nagyon örülök, hogy egy fiatal pár érkezett hozzánk, az első perctől szeretjük őket. Mikor már tudtuk, hogy elfogadták a meghívást, sokat imádkoztam, hogy végre gyerekzsivaly töltse be a parókia udvarát” – idézi fel a gyülekezeti tag. A hölgy az egységnapra is hónapok óta készül, de hangsúlyozza: az csak a második ünnep ebben a hónapban. „Számomra a református a legszebb vallás, hálás vagyok, hogy Isten reformátusnak hívott el. Azt hiszem, a hívő ember képes könnyebben venni az akadályokat, úgy érzem, az életem is azt igazolja, két dolog nem változik: hogy református és magyar vagyok – vallja. – Ehhez viszont egy pásztor is kell, ezért örülök, hogy beiktatták a lelkésznőt, és őszintén remélem, a nyugdíjig velünk marad.”

Üzenet a múltból

A beiktatás minden lelkész életében különleges esemény, nem is hasonlítható más ünnephez. Ha mégis választani kell egyet, Szarvas Erzsébet azt mondja: olyan, mint egy esküvő. „Ha nem lett volna a székfoglaló igehirdetésem, egyértelműen a házasságot mondanám: bevezetett a püspök, elkísértek a lelkészkollégák, az esperestől megkaptam a templom kulcsát és megáldottak. Olyan ez mintha a gyülekezettel adnának össze” – magyarázza. A lelkésznő számára az ünnepet még szebbé tette, hogy úgy érzi, egy szeretetteljes református közösség áll mellette. Ezért is tartotta fontosnak, hogy székfoglaló igehirdetésében szót ejtsen egy különleges üzenetről: 1958-ban egy vihar leszakította a csillagot és a toronygömböt, így az akkori gyülekezeti tagok megtalálták a toronyépítők üzenetét, majd helyreállították a csillagot és ők maguk is egy szöveget helyeztek el a gömbben.

1959-ben Konkoly-Thege István lelkipásztor a jövő gyülekezetének üzent. Nehéz időkről szólnak sorai, de benne van Isten kegyelmének bizonyítéka is, ahogy megannyi hívő keresztyén bizonyságot tett hitéről az elmúlt évezredekben. Üzenetét elsősorban a jánosi közöségnek írta, de hatvan év múltán is igazul szól minden magyar reformátusnak szerte a világon:

„Kívánjuk a nagykegyelmességű Úr Istentől, aki ezt a mi, ma élő nemzedékünket, ebben a mi nagyon súlyos, történelmi eseményekkel terhes időnkben, amikor szemeink láttára omlott össze a régi társadalom és született meg ez az új idők, új társadalma, hogy vezessen, védelmezzen és őrizzen benneteket is, kedves hittestvér utódaink. Két nagy vérontó, pusztító, kegyetlen háborút szenvedtünk át. Többször is voltunk olyan helyzetben, amikor a hajótörött Pál apostol szavaival szólva – minden reménységünk elvétetett életben maradásunk felől. Most hálát adunk Istennek, hogy nem csak életünk maradt meg, hanem ez a templomunk is. Hálát adunk érte, hogy őt imádni ide járhatunk és az ő szent céljaira önkéntes ajándékainkkal, szíves szolgálatainkkal áldozhatunk. Felbuzog a szívünkből az imádság értetek, midőn az ismeretlen jövendőre gondolunk. Őrizzen meg az Úr Isten, ki legyen néktek is, kedves hittestvér utódaink gondviselő jó Atyátok, segítsen és erősítsen, vigasztaljon és üdvözítsen. Adja, hogy legyen rendületlen hitetek őbenne, szeressétek ti is a templomot és ragaszkodjatok vallásunkhoz.”

Szarvas Erzsébet azt mondja, ő maga is azért lett lelkész, hogy ilyen módon beszéljen Isten kegyelméről. „Szeretném megértetni az emberekkel, hogy Krisztus útja az egyetlen, amin érdemes járni. Az egész életünk csak vele nyer igazi célt és értelmet” – vallja. Bár úgy érzi, ennek képviseléséhez nem kell elvégezni a teológiát, ő arra tette fel életét, hogy a bibliaismeret, az egyháztörténet és az egyházzene segítségével hirdesse ezt az utat. „Sok református beleszületik a szokásokba és a liturgiába, de nem értik, mit miért tesznek – fogalmaz. – Szeretném szolgálatommal az alapokat is megmutatni és arra vezetni a gyülekezetemet, hogy a külsőségek csak erősítik az üzenetet. Lelkésznek lenni számomra azt jelenti, hogy Jézus Krisztusra, az élet valódi értelmére mutatok.”

Végső soron ezt foglalta össze tíz évvel ezelőtt a Magyar Református Egyház létrejöttét kísérő jelmondat is, mely azóta hitvallássá nőtt: „Krisztus a jövő, együtt követjük Őt!” Mindez pedig arra hív, hogy ne csak ünnepeinken, hanem a hétköznapokban is Istenre mutassunk és így a körülöttünk élők őszintén mondhassák el: „Hadd tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!”

Farkas Zsuzsanna, fotó: Szarvas László