„Egy hang kiált: Építsetek a pusztában utat az Úrnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek! Emelkedjék fel minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. – Az Úr maga mondja ezt.” (Ézs 40,3–5)

A hívő ember mindenkor várta és várja Krisztus visszajövetelét. De vajon csak egy, az emberek elől elrejtett, senki által nem ismert időpontot várunk adventben? Nem. Krisztus mindennapi jelenlétét, a vele való találkozást kell várnunk és óhajtanunk. Az advent nekem azt jelenti, hogy reggelente elővehetem a Bibliámat és olvasva azt, újra és újra találkozhatom az én Urammal. Megláthatom őt, amikor megerősítésre van szükségem, amikor elesettnek és kiszolgáltatottnak érzem magam. És találkozhatom dorgáló tekintetével is, amikor arra van szükségem, hogy visszatereljen az ő útjára.

Akinek Jézus személyes megváltójává lett, annak nagy feladata, meg nem szűnő szolgálata van: Isten országát építeni. Azaz kiépíteni az utat az emberi szívek és az Úr között. Isten nélkül ugyanis csak kietlenség, pusztaság van, amiben elpusztul az élet. Egy ország civilizációs fokát elsősorban az utak állapota mutatja. Az útépítés célja az lenne, hogy hamarabb elérjük egymást. Mégis úgy tűnik, hogy ma, amikor egyre látványosabban győzzük le a távolságokat, egymástól mérhetetlenül messze kerülünk. Az utak hovatovább öncélúakká lesznek. Száguldunk a száguldás kedvéért, s közben nem látjuk Isten körülöttünk lévő ajándékait. Sokan nem látják a becsületesség, a tisztaság, a józanság, a megelégedettség, a krisztusi békesség és a családi szeretet fontosságát és gyönyörűségét sem.

Száguldunk, hogy önös érdekeinket minél sikeresebben véghezvigyük, hogy másokat megelőzzünk, hogy másoknál nagyobbá legyünk, nagyobbat markolhassunk. Az már nem szempont, hogy másnak jut-e valami. Gázold el a másikat, mert ha nem, téged gázolnak el! Aztán még meg is próbáljuk szép szavakba burkolni: ez az élet rendje, ez a fejlődés, ezt diktálja a világ. Sokan mennyi energiát és időt fektetnek abba, hogy lehetőleg sima és egyenes utat építsenek ki a pénz és önmaguk között. Csak azt nem látják, hogy ez az út a pusztulásba, a kárhozatba vezet. Ezért kiált más utakért, új utakért az Úr.

Tulajdonképpen nekünk nem is utat kell készítenünk, hanem követnünk kell azt, aki egyedül szólhatott így: „Én vagyok az út...” (Jn 14,6) Hová vezet az Úr Jézus útja? Az Atyához, a mennyeknek országába visz. Ezért nekünk ezt az utat kell készíteni. Azt az utat, amit mi rontottunk el, amit mi raktunk tele akadályokkal. Amibe árkokat ástunk, és amire hegyeket emeltünk engedetlenségünkkel, mert nem akartuk feladni önző céljainkat és nem akartuk átadni magunkat neki. Bontsuk hát le az akadályokat! Ha így teszünk, Krisztus útján megjelenik Isten dicsősége, amely kegyelmet hoz nekünk, és megvilágosítja az embertársaink felé vezető, az önzés, a szeretetlenség és a megbocsátani nem tudás által eltorlaszolt utat is. Mert az igazi örömünk nem a karácsonyi ajándékok mértékétől függ, hanem attól, hogy tudunk-e közelebb kerülni Istenhez, és tudjuk-e egymást őszintén szeretni, tudunk-e önmagunkról lemondva másoknak szolgálni. Mert ez az Úr útja, ezt érdemes építeni. Legyen hát adventi-karácsonyi feladat számodra is, kedves Olvasó, építeni az Úr szeretetének az útját szívtől szívig, embertől emberig. Légy te is békekövet, s hirdesd: a Szabadító elközelgetett!  

Béres László