Először is a reformátusok világcsaládja az egyik legkevésbé „beazonosítható" hagyományos, történelmi keresztyén felekezet, egy amolyan rendkívül sokszínű „Benetton" család, és nehéz olyan kritériumot találni, amely akár teológiailag, akár külső jegyek alapján határozottan meghúzhatná a szűken vett család határait. Összehasonlításképpen: amíg a hasonló méretű evangélikus közösség fele Európában él, addig a 229 református tagegyházakból csupán 39 európai. A legtöbb református tehát a „déli féltekén" él, azaz Afrikában és Ázsiában. A sokszínűség a teológiai hagyományokban és ehhez kapcsolódóan az eltérő egyházszervezeti formában is megmutatkozik. Ezt tükrözik már az egyházak elnevezései is, hiszen ebben a családban a reformáció korát megelőző, úgynevezett előreformátori mozgalmak (husziták és valdensek) éppúgy megtalálhatók, mint a svájci reformáció nagy mozgalmai (Zwingli, Bullinger és Kálvin hagyatéka), vagy éppen a kálvini reformáció nyomdokain haladó John Knox nevével fémjelzett skót irány és az ebből „elburjánzó" amerikai és egyéb presbiterianizmus. Szemben más felekezetekkel, akár az evangélikusokkal is, sem egységes hitvallása, sem pedig egységesen követett egyházszervezeti mintája nincs a reformátusságnak. A számunkra meghatározó Heidelbergi Káté 450 éves jubileuma éppen ezért nem is szerepelt a kiemelt események között 2013-ban a református világban. Számos helyen ugyan hivatalos hitvallásként jegyzik az egyházak, másutt, akár Skóciában, akár Svájcban, Afrikáról nem is beszélve, semmi jelentősége nincs. A közös hitvallási irat, a református hit normatív összefoglalásának hiánya folyamatosan napirenden van a reformátusok között, akik ugyanakkor valamennyi felekezet közül a legtöbb hitvallási irattal bírnak a világban. A 19. század végén eleink úgy fogalmaztak, hogy a református hitvallások „láthatatlan konszenzusán" alapul közösségük. Pozitív olvasatban e mögött az a meggyőződés áll, hogy a Szentírás önmagában is elegendő és egyértelmű útmutatás és norma a hit és erkölcs dolgaiban. Negatív olvasatban ugyanakkor éppen ez vezetett számos egyházszakadáshoz, amiben mi, reformátusok „világelsők" vagyunk valamennyi felekezet között. Ahogy Lukas Vischer, a 20. század egyik legbefolyásosabb református teológusa fogalmaz: „E sokféleség egyszerre bizonyítja a református egyházak erejét és képtelenségét arra, hogy egységesek maradjanak az evangélium értelmezése körül felmerülő új kihívásokkal szemben". Közös jellemvonásként megemlíthetjük, hogy az egyház lényegét, valódi „terepét" a gyülekezetekben látjuk. Ám az, hogy ezt milyen formában élik meg az egyházak, a gyülekezetek közösségének kereteként szolgáló egyházszervezet laza kongregacionalista szövetség, vagy valamivel feszesebb presbiteriánus, vagy akár püspököket is felvonultató enyhén episzkopális rend (ahogy ez a magyar és a kicsiny lengyel reformátusoknál hagyomány) – a paletta megint csak sokszínű. Erős református jellemvonás az az alapvető meggyőződés is, ami éppen a magyar reformátusság tudatában vert kevésbé gyökeret, hogy minden egyes helyi, nemzeti egyház csak éppen aktuális és lokális megnyilvánulása Krisztus egy egyetemes (katolikus) egyházának. Ez az erős bibliai gyökerekből táplálkozó ökumenikus szemlélet és elkötelezettség, a némelykor „református katolicizmusként" emlegetett lelkület a kezdetektől meghatározza a református reformációt, annak valamennyi ágát. Amikor eleink a mai református világközösség egyik elődszervezetét, a nevében is a fent leírt bizonytalanságot tükröző „Presbiteriánus rendszertkövető Református Egyházak Világszövetségét" 1875-ben létrehozták, akkor a genfi irodában saját ifjúsági részleget nem nyitottak, mondván, hogy az hamarosan úgyis ökumenikus együttműködésben valósul meg. A református világcsaládot, a sokszínűség és szakadások mellett is a közösség és társadalmi igazságosság iránti elkötelezettség határozza meg. E tekintetben jelentős lépés volt, hogy 2010-ben, két korábbi református világszövetség egyesülésével létrejött a Református Egyházak Világközössége, ami immár nem egy laza szövetség, hanem szándéka szerint egy olyan valós egyházi közösség, amelynek tagjai elkötelezettek egymás mellett, egymást Krisztus igaz egyházaként ismerik el és úrvacsorai, valamint szószéki közösségben vannak egymással. A legnagyobb kihívás ma az, hogy ezt a sokszínű egységet miként éljük meg saját és a szélesebb keresztyén közösség javára.

Eberhard Busch, református teológiai professzor szavai ebben útmutatásul szolgálhatnak: „Csak akkor vagyunk elődeink lelki gyermekei, csak akkor járunk az ő nyomdokaikban, csak akkor megyünk az úton velük kézen fogva, ha az egyház bennünk is Isten Igéje szerint újul meg: ha nem a megváltozott kor körülményeihez, hanem mindenekelőtt Isten élő Igéjéhez igazodunk."

Az írás megjelent a 2014-es Képes Kálvin Kalendáriumban