Nem szakácskönyvet írok, hanem egy – a zsarolyáni gyülekezetben – hagyománnyá vált, szép szokást szeretnék közreadni.

A történet 1965 nyarán azzal kezdődött, hogy bejelentették: senki sem kaphat lelkészi diplomát, aki legalább két hét gyakorlatot le nem tölt valamelyik szeretetintézetben. Gondoltam, jobb túlesni ezen a nyaralást megkurtító dolgon, jelentkeztem a nyíregyházi Magdaléneumba. Magáról a gyakorlatról talán máskor számolnék be, de a csattanót előre elárulom: egész nyári szünetben ott maradtam és a következő nyarat is ott töltöttem.

40 évvel ezelőtt a zsarolyáni gyülekezetbe kerültem, azonnal parókia építkezésbe, és templom felújításba kellett fognunk. Megszületett első gyermekünk, egy egészséges, gyönyörű kislány. Egyre többször gondoltam a „Magda” lakóira, az ottani körülményekre, és arra az erőfeszítésre, amivel a vezető és munkatársai próbálták meg- és fenntartani, az akkor még 30 körüli létszámmal dolgozó intézetet.

Az egyik szomszédos gyülekezet lelkipásztora arra kért, hogy kísérjem el őket az adományukat átadó eseményre, és készítsek arról egy pár fényképet. (Tüzetesen nem is mértem fel, hogy ők mit vittek. Hallottam ugyan közgyűlésen, olvastam látogatási jegyzőkönyvben, hogy száraztésztát, piskótát, szilvalekvárt, almát, burgonyát, s ilyesféléket szoktak adni a gyülekezetek. 67, vagy 68 őszén, a jármi testvérekkel együtt, még egy vermet is építettünk az udvaron a zöldségadományoknak.)

Bartha Júlia intézetvezetőt és Tasnádi Jánosné „fő”szakácsot arra kértem, hogy találjanak ki valami olyat, amire szükségük volna, ami még senkinek sem jutott eszébe, s azt a zsarolyáni gyülekezet megvalósíthatná. Marika még egy kicsit restelkedett is, amikor kimondta: Nagy szemtelenség lenne, hogyha azt kérnénk, hogy hozzanak nekünk egy pár, igazi, falusi tyúkot?” Magyarázatként elmondta, amit rajtam kívül minden háziasszony is tudott, hogy a tömegben és hirtelen felnevelt csirkéből nem lehet tökéletes húslevest főzni.

Itthon megbeszéltük a testvérekkel, össze is jött az első évben nyolc, szép, nagy, gondosan megtisztított tyúk. 1973 decemberében, az első Trabantommal útnak is indultunk négyen, és átadtuk az első szállítmányt. A látogatás élményét megosztották a testvérek az itthoniakkal. Az eredmény az évről-évre történő növekedés volt.

Valakinek természetesen eszébe jutott, hogy a jó leveshez megfelelő zöldségek is kellenek. Alma akkoriban még tengernyi volt, s még néhány, jól használható ruhadarab is akadt, amire a Magdaléneumban mindig nagy szükség volt. A terjeszkedés fokozatai: tetőcsomagtartó, majd egy kis utánfutó, amit a Trabant is el tudott vontatni.

A december eleji gyűjtéssel együtt jár az az utóbbi időben tapasztalható jelenség is, hogy vannak, akik hozzájárulnak ugyan az adakozáshoz, szívesen adnak egy-egy tyúkot, kakast, vagy hízott kacsát is, de a megtisztítását nem vállalják. Ezeket a jószágokat Madarassy Károly gondnok uram gyűjti össze. Így volt ez az idén is. December 4-én, szombaton délelőtt az ő udvarán gyűltünk össze kilencen, és megkopasztottuk a 18 tyúkot és 3 kacsát. (A derültség kedvéért kénytelen vagyok azt is elárulni, hogy a legtokosabb réce nekem jutott, igénybe véve az összes körmömet és szemüvegemet.)

Annak ellenére is mindig volt gonosz suttogás az adományok sorsát illetően, hogy minden esetben küldöttség vitte, s az intézet mindig pontosan elszámolt az átvett dolgokkal.   

A kísérőket a látogatás megosztotta: volt, aki soha többet nem jött el, annyira megrázta mindaz, amit látott, megtapasztalt, s vannak, akik rendszeres visszatérők, készülnek a szállítás napjára, segítenek rakodni, s kell is, mert az évtizedek során jócskán megnövekedett a mennyiség.

Ebben az évben a baromfihús mellett (50 tyúk és 3 hízott kacsa), cukor, liszt, rizs, lekvár, margarin, befőtt, savanyúság konzerv, burgonya, karalábé, cékla, káposzta, petrezselyem, sárgarépa, zeller, száraztészta, keksz, tojás, szaloncukor, alma,mandarin, szárazbab, dióbél, májkonzerv, tea, delikát, őrölt paprika,só,csemege kukorica gyűlt össze, de ruhaneműt és plüss játékokat is hoztak.

Amióta az önkormányzatnak saját kisbusza van, annak segítségét vesszük igénybe a szállításhoz. Csendesen üldögéltünk hatan, figyelve a 41-es út forgalmát. Valaki megszólalt: micsoda drága autók előzgetnek bennünket! 5-6-10 milliósak!

Hamar megfogalmazódott a válasz: a legdrágább mégis ez, amiben mi ülünk, mert a gondoskodó szeretet ajándékait visszük magunkkal azok számára, akikről a mellettünk elvágtázók talán nem is tudnak, vagy hallani sem akarnak.

Áldott legyen a mi Mesterünk, Jézus, aki megtanított erre bennünket!

Kónya József, zsarolyáni tiszteletes