– A karácsonyi istentisztelet csak a templomban születhet meg?

– A hely szelleme az fontos. Jó, ha van templom. De van olyan, hogy nincs. Emlékszem, amikor Pécsre kerültem és Abaligetre kellett kijárnom, egyszer karácsonykor egy falusi ház kis konyhájában tartottam istentisztelet. A konyhaasztalnál ültünk és a naposcsibék ott voltak mellettem, szinte a palástom alatt. Csodálatos élmény volt látni azokat a csillogó szemeket és megélni azt az igehallgatást.

– De nem volt mindig ilyen vidám az ünnep ezen a környéken, az 1989-es karácsony például egészen másról emlékezetes.

– Igen, harminc éve a romániai forradalom határozta meg a mi karácsonyunkat az egész Kárpát-medencében. Árgus szemekkel figyeltük, hogy mi történik ott. Akkor már többen laktak Harkányban, akik Erdélyből menekültek. Amikor a Ceausescu házaspárt kivégezték és december 22-én megindult az ottani forradalom, akkor mi azonnal összekaptuk magunkat, hogy segítsünk. Elkezdtünk itt, a parókián ruhákat és élelmiszert gyűjteni. A régi parókia konyhájában zajlottak általában az események. Mikor épp az adományokat írtuk össze, megjelent két fiatalember kezükben a vadászpuskájukkal, és azt kérdezték: „Most mit kell csinálni, hogy visszafoglaljuk Erdélyt? Merre kell menni. tiszteletes asszony? Mondja meg!” Azt válaszoltam, hogy talán ezt nem így kellene, hanem inkább segítsünk. Ez a két fiatalember vitte az adományunkat Kolozsvárra. Mert egy hatalmas teherautónyi élelmiszer és csaknem 350 ezer forint jött össze, ami akkor nagyon nagy pénz volt, most talán tízzel is be lehet szorozni. Orvosságot vettünk belőle, a helyi patikus bácsi egész éjjel a gyógyszereket válogatta az asszisztenseivel együtt. Ezeket hatalmas csomagokba tették, amiket aztán Kolozsvárra juttattunk el az unitárius egyházhoz, mert azt gondoltam, hogy azt nem nagyon ismerik a magyarországiak. Annak a karácsonynak meghatározó része volt, ahogyan az emberek megmozdultak és a segítettek. Ez a közösséget nagyon komolyan összefogó erő volt.

– Néhány hónap múlva befejezi szolgálatát Baranyában, az ország egyik legszegényebb területén, ahol több mint 30 évet töltött. Ha most kellene döntenie, újra belevágna?

– Biztosan belevágnék. Amikor ‘81-ben elvégeztem a teológiát, akkor Pécsre hívtak. Két évet töltöttem ott, majd egy ösztöndíjjal Svájcba kerültem. Amikor az véget ért úgy gondoltam, hogy ide kell visszajönnöm, mert itt van feladatom.

– Milyen kihívásokkal kell szembenéznie egy lelkésznek itt, a végeken?

– Talán a legnagyobb az elnéptelenedő falvak reformátusságának megtartása. Elkísérni utolsó útjukra az öregeket, akik még vannak. Sajnos a fiatalok többsége már vagy nem itt született, vagy pedig már elköltözött innen. Elgépiesedett világunkban a falusi életforma szinte teljesen megszűnt, ezért a másik nagy feladat az olyan kisvárosokban – mint amilyen Harkány is – úgy megszervezni az egyházi életet, hogy az emberek a városi létben is megtalálják a lelki feltöltődés helyét.

– Mit tehet az egyház? Milyen eszközeik vannak?

– Egy óriási előnye az egyháznak, minden más szervezettel szemben, hogy mindenütt jelen van. A mi egyházunk alapvetően falusi egyház, ezen a vidéken minden faluban jelen van. De ahogy a falvak kezdtek elnéptelenedni, úgy ürültek ki a templomok is. Most egy lelkésznek több településen is össze kell fognia az embereket, ez pedig nagyon nagy feladat. Az egyház abban tudna segíteni, amit mi már régóta szeretnénk, hogy kisbuszokkal lássák el ezeket a területeket, hogy össze lehessen hordani az embereket. Az is fontos, hogy több lelkész kerüljön ezekre a területekre, az itt szolgálók pedig központi fizetést kapjanak, mert ezek kis gyülekezetek, még 6-8 falu sem képes egy lelkészt eltartani. Illetve az épületek fenntartásában is nagy szerepe lenne az egyháznak, annak a lelkésznek, akihez sok falu tartozik és van akár 8 olyan templom is, amit rendben kell tartania, amire pályáznia kell, ez nagyon nagy teher a vállán.

– Egy lelkész ebben nem aprózódik el? Főleg karácsony környékén?

– De, és nem csak karácsonykor. Folyamatosan aprózódik el, amikor azt kell nézze, hogy most melyik ujjába harapjon, most melyik faluban van gond, melyik gyülekezetben van nagyobb szükség a látogatásra, vagy amikor három, négy, öt iskolába kell elszaladni hittanórát tartani. Hosszútávon szinte lehetetlen ezt csinálni, sokan bele is fáradnak.

– A háromnapos ünnep alatt például hány istentiszteletet kell megtartania itt egy lelkésznek?

– Elég sok istentisztelet jut ilyenkor, de az ember erre rááll. Teológus korunk óta ez így zajlik, mert az ünnepeken először legációba megyünk, majd utána ahol szolgálunk, ott meg kell tartani ezeket az alkalmakat. Ezek nagy lehetőségek is, mert ilyenkor többen jönnek, és akik ott vannak, azok talán nyitottabbak is egy kicsit az ünnep miatt az igére. Abban az évben, amikor idekerültem, tíz faluban kellett szolgálnom. Azon a szentestén mind a tíz faluba elmentem, és minden faluban volt karácsonyi ünnepség a gyerekekkel.

– Ünnepség az most is lesz, ráadásul egy régi-új premierrel készülnek.

– A Régi Magyar Betlehemes anyagát szeretnénk újraelőadni a gyerekekkel. Ez egy 1627-ben készült darab, ami valószínűleg egy református kollégium kis diákjainak íródhatott valamikor, és valaki ezt megtalálta. 1986-ban a Confessio című folyóiratban jelent meg Kiss Tamás költőnek, Kobzos Kiss Tamás édesapjának a gondozásában. Akkor megláttam és úgy gondoltam, hogy ezt meg kéne tanulni a gyerekekkel. Ezt meg is tettük és előadtuk a templomban. Közben ugyanezt tette az én kollégám, Szentpáli Juhász Imre Vajszlóban, az ő gyerekeivel. Amikor meghallotta Kobzos Kis Tamás, hogy nálunk ez a darab szerepelt szenteste, akkor eljött hozzánk és meghallgatta a gyerekeket, mert szeretett volna ebből egy lemezt készíteni. Próbálkozott a debreceni kollégistákkal, de úgy gondolta, hogy ezt az archaikus, régi magyar szöveget olyan falusi gyerekeknek kellene előadni, akiknek a beszédében még ott vannak a nagyszülőknek a gyönyörű tájjellegű ormánsági hangsúlyai. Aztán a harkányi és a vajszlói gyerekekből összegyúrt társaság megtanulta ezt a darabot. Kobzos Kis Tamás gyönyörű zenéket választott hozzá és így el is készült a lemez, 1987 karácsonyára. Ez volt az egyetlen megjelent vallásos jellegű hanglemez abban a rendszerben. Pestre is hívtak bennünket, a Vigadóban volt a lemezbemutató, és amikor a gyerekekkel végigsétáltunk a Váci utcán, majd a Vörösmarty téren a karácsonyfa tetején megláttuk a lemezt, az óriási élmény volt. A továbbiakban pedig 16 előadásunk volt, később cd-n is megjelent, 1988-ban pedig elnyertük vele az év hanglemeze díjat irodalmi kategóriában.

– Mi történt azóta ezekkel a gyerekekkel?

– Felnőttek és gyerekeik születtek, akik már a mostani darabban játsszák a szüleik szerepét.

– Volt kifejezetten szomorú karácsonya?

– Persze, voltak szomorú karácsonyok. Például amikor a jugoszláv háború dúlt itt a szomszédban ‘91-ben. Nem is háború volt az, hanem egy szörnyű öldöklés: egész közeli falvak népét irtották ki, az emberek véresen menekültek át ide. Az a karácsony szomorú volt, de nagyon felemelő is. A harkányi parókián több család is lakott akkor, akik a háború elől menekültek. Délvidékiek, kopácsiak, közöttük egy kisfiú, a 3 éves Ferike. Ő a szüleivel és a nagyszüleivel érkezett, később az édesapja elment a horvát gárdába. A háború miatt senki nem mehetett haza azon az ünnepen. Ferikének pedig ez volt az első olyan karácsonya, amikor már felfogta, hogy mi történik körülötte. Ezért szereztünk egy karácsonyfát, betettük a nagyszobába úgy, hogy Ferike ne lássa. Földíszítettük, elköltöttük a karácsonyi vacsorát, és bár ott volt a szomorúság, hogy nem lehetnek otthon, azért elővettük a kis csengőt és megcsengettük. Mikor kinyitottuk a nagyszoba ajtaját és Ferike megállt a küszöbön, azt a ragyogó arcot soha nem felejtem el. Ahogyan ránézett a karácsonyfára, látszott a szemében az az önfeledt öröm, amit nem lehet elvenni az embertől, akárhol is van. Ennek a gyereknek akkor igazi karácsonya volt. Pedig nem otthon volt és semmi sem úgy történt, ahogy a család szerette volna. De ez mégis, mert ez a karácsonyfa akkor az ő karácsonyfája volt. Ettől pedig nekünk is igazi ünnepünk lett. Ez egy hihetetlen élmény volt, mert azt éltük meg, hogy az Isten kegyelme és szeretete minden körülmények között ott van, még a szomorúság ellenére is.

Mindennek tetejébe azon az estén, amikor Ferike már lefeküdt és a ház elcsendesedett, csöngettek. Két zaklatott fiatalember állt az ajtóban, akikről kiderült, hogy Temerinből, Vajdaságból menekültek. Két magyar fiú, akik a szerb hadseregből szöktek meg, mert nem akartak a saját magyarjaik ellen harcolni. Elmenekültek, de nem tudták, hogy hova menjenek, és hallották, hogy itt, a harkányi parókián befogadják a menekülteket. Behívtuk és megetettük őket, meg is fürödtek, de hát már nem volt szabad ágyunk. Végül szereztünk két matracot és a kis gyülekezeti szobánkban, ahol a hittanórákat tartottuk, leraktuk azokat a földre, és a két fiú ott tudott aludni. Másnap mondták, hogy nekik muszáj tovább menniük, mert itt elkapják őket. Túl közel voltak a határhoz, a szerbek és a horvátok is járkáltak itt és szedték össze a férfiakat katonának. Akkor felhívtam a kiskunhalasi kollégát, Nagy Istvánt, mert róla biztosan tudtam, hogy ha hozzá küldöm ezt a két fiút, ő tudni fogja, hogyan tovább. El is küldtük őket, és István elrendezte a dolgukat. Döbbenetes dolog volt, hogy azon a karácsonyestén vendégfogadó ház lehettünk, mert Jézus is egy ilyen helyen született. Számomra a legnagyobb karácsonyi élmény ez volt, hogy az Isten ezt a kegyelmet adta, hogy a harkányi parókián megszülethetett Jézus, kétszer is. Egyszer Ferikében, egyszer meg ebben a két fiúban.

– A harkányi parókián azóta is bárki menedéket találhat?

– Ha szükség van rá, akkor nyilván így van. Előfordult, hogy átmenetileg be-beesett ide egy-egy ember. Gyógyult alkoholisták például. De én nem keresem ezeket a helyzeteket, hanem megtalálnak engem, minket. És hála Istennek, ez egy olyan közösség, amelyik nyitott erre, amelyik összeáll.

– Most is éppúgy, mint harminc éve?

– Vannak hullámvölgyek, de karácsonykor összeáll. Az ittenieknek nagyon fontos a karácsonyeste. Sokan, akik egész évben nem jönnek el a templomba, de karácsonykor itt vannak. Eljönnek a fiatalok, eljönnek a családok, hozzák a gyerekeket. Ezért nagyon fontos, hogy átadjuk a gyerekeinknek azokat az élményeket, amiket mi átéltünk a gyülekezetben, hogy ők is megélhessék és később majd továbbadják a saját gyerekeiknek. Ennek pedig a gyülekezet a színtere. A gyülekezet a bölcsőtől a koporsóig átfogja az emberek, a falu, a város, a közösség életét. Nincsen a gyülekezetnél alkalmasabb közeg arra, hogy az emberek megkapaszkodjanak, együtt legyenek, hogy átéljék az életük örömeit és a bánatait. A koporsó mellett együtt állunk meg, a keresztelőnél együtt örülünk, az úrasztalánál a bűnbocsánatból együtt részesülünk, mert mindnyájan rászorulunk a kegyelemre. Ezért nem szabad, hogy az ünnepeket hagyjuk feledésbe merülni.

Bencze Zsófia, fotó: Kalocsai Richárd