Példaértékű lelkészi szolgálata, az egyházkerület összefogása és vezetése, illetve a régióért végzett kimagasló munkája elismeréseként vehette át március 15-én a Magyar Érdemrend középkeresztjét. Hogy összegezné közel négy évtizedes szolgálatát?

Az vezérel, hogy minden napnak megoldjam „a maga baját” úgy, hogy Isten dicsőségét és az emberek javát szolgáljam vele. Erről szóltak számomra az elmúlt évtizedek.

Nyilván mások voltak a lehetőségei a falusi lelkésznek, az esperesnek és a püspöknek.

Falusi lelkészként bizonyos értelemben nagyobb lehetőségeim voltak, mint ma. A rendszerváltás időszakában a három várost és a több mint félszáz falut képviselő Csereháti Településszövetség volt az első társadalmi szervezet, és a kormánynak a jogszabály szerint a törvényalkotás folyamatában velünk is egyeztetnie kellett. Emlékszem: a minisztériumi futár, végigevickélve a sáros utcán, kétségbeesve kérdezte, sokszor kell-e még Gagybátorba jönnie.

Aztán esperesnek választották.

Lelkipásztorként két évig jártam gyalog. Megfogadtam, ha lesz rá módom, szolgálati autót biztosítok minden kollégámnak. Így indult el az Abaúji Egyházmegye gépkocsi­flottája. Ennek lényege: ha a lelkész megy, a kocsi marad. Aztán azt is láttam, hogy vannak gyülekezetek, amelyek nem tudják idejében kifizetni pásztoruk javadalmát. Létrehoztuk a bérfizető pénztárt, így az abaúji lelkészek minden hónap tizedikéig megkapják a nettó fizetésüket, az egyházközség pedig az egyházmegye felé rendezi a tartozását.

Falusi papként hozzászólhatott a törvényalkotás folyamatához. Püspökként erre nincs lehetősége?

Sokat változott a világ. A püspöki hatáskörről és szolgálatról pe­dig egyébként is sok téveszme kering. Túlértékeljük a személyét és a lehetőségeit is. Pedig tudjuk: a református egyház alulról építkezik. Azt gondoltam, majd püspöktelenítem az egyházkerületet. Valaki figyelmeztetett: nem fog sikerülni, mert „episzkopális” világban élünk. Neki lett igaza. Persze apró eredmények vannak, de a fejekben nem történt változás. Nálunk a lelkészeket ma már az esperes iktatja be, és csak az új lelkész prédikál, a püspök legfeljebb köszönt. Ennek ellenére még ma is kapok olyan beiktatási meghívót, amelyen az áll nagy betűkkel, hogy „főtiszteletű Csomós József püspök úr jelenlétében” ez és ez történik. Hiába, csak így tud gondolkodni a világ.

Az Egyházi Jövőkép Bizottság (EJB) is arra jutott, hogy az egyházkerületek túlburjánzottak, helyettük az egyházmegyéket kellene helyzetbe hozni. Ez is egyfajta püspöktelenítési folyamat lenne, a többi egyházi vezetővel együtt mégis elutasította a bizottság javaslatait.

Már a bizottság felállításával sem értettem egyet. Mert bocsánat, de az én nemzedékem azért adta magát a lelkészi szolgálatra, mert erre kaptunk elhívást. Annak idején tanáraim közül engem is többen győzködtek, hogy inkább a jogi vagy mérnöki pályát kellene választanom. Ezért évtizedek múltán ne kérdezze tőlem senki, hogy látok-e jövőt az egyházban. Hogyne látnék? Miért dolgoztam akkor eddig? És hogy miként lesz az egyháznak jövője? Tapasztalatom szerint úgy, hogy minden erőmet megfeszítve a napi feladatok elvégzésére koncentrálok, úgy oldva meg ezeket, hogy ne engem érjen a dicsőség és a haszon, hanem Istent és az embereket. Higgyük már el: ha így teszünk, Isten megáldja a munkánkat!

Nem kell tehát előre gondolkodni?

De kell. Akinek nincsenek ál­mai, annak nem lesznek tervei sem. A tervek pedig arra valók, hogy kijelöljék, milyen irányban kellene haladniuk a mindennapoknak. Ezért is jó, hogy a Zsinat végül nem szüntette meg az EJB-t menedzserszemléletű anyaga miatt, hanem kérte a testületet, hogy gondolja újra – most már egyházi szemmel – a maga feladatát. A stratégiai gondolkodásra szükség van, erre valamennyien nyitottak vagyunk. Bizonyítja ezt kerületünkben az is, hogy főállású szociológust alkalmazunk, aki tanulmányok sorában vizsgálja az egyházkerületünkben zajló folyamatokat. Ezekből egyértelművé vált: a megfogyatkozott gyülekezeteket nem szabad magukra hagynunk, mondván, az emberek a városokba költöztek. A város és a falu a misszió területén sem játszható ki egymással szemben. A falusi lelkipásztoroknak is jár a megbecsülés, ami a megélhetésük mellett a sikerélmény nyújtását is jelenti. Azt, hogy lássák: értelme, jövője van a szolgálatuknak. Nem véletlen ezért, hogy a lelkészek egészségügyi szűrése – amit a Bethesda Kórház végez – tőlünk indult el és tart ma is. A kiégés elleni küzdelem jegyében pedig létrehoztuk a lelkészcsaládok szabadságtámogatását, amit egyre többen vesznek igénybe. Nemcsak azt mondjuk, hogy a lelkész jogosult szabadságra, nemcsak előírjuk, hogy kötelező, hanem a számlájának tetemes részét ki is fizetjük utólagos elszámolással. Ezek a dolgok tartoznak hozzá igazán a jövőképhez.

Első püspöki interjújában azt mondta, egyik legfontosabb feladata a népszámlálás során magukat reformátusnak vallók megkeresése lesz. Sikerült e munkát elvégezniük?

Ez a mai napig nem sikerült. Sokszereplős történet ez. Hiába várjuk egy falusi lelkipásztortól, hogy értesítse a falubéliek elköltözéséről a városi gyülekezetet, ha az illető nem tartja számon a nyáját. De ha számon tartja és értesíti is a városiakat, még mindig kérdés, van-e hajlandóság az újonnan érkezők megkeresésére. Vagy a gyülekezeti határokat utcákra lebontva mutató térkép híján legnagyobb buzgalmában sem tudja, hogy hol és kit keressen. Hasonló a helyzet a hittanosainkkal is: bár tudjuk, hogy kik jártak általános iskolásként hozzánk, a középiskolában már nem találjuk őket, mert lelkipásztoraik nem járnak utána, hova mentek továbbtanulni. Részben e kudarc is ösztönzött minket arra, hogy kidolgozzuk az egyházkerület hosszú távú iskolafejlesztési koncepcióját, amelyet évekkel ezelőtt a közgyűlés elfogadott. Ennek alapján gimnáziumaink mellé szakmunkásképzőket és szakközépiskolákat vettünk át – az általános iskolák mellett – abban a reményben, hogy megtaláljuk a hittanosainkat. Ezek alapján számomra a tanulság az, hogy az álmokat nem szabad föladni. Legfeljebb csak a nehézségekbe ütköző terveken kell módosítani, hogy a cél szerint megvalósíthatók legyenek. A tizennégy évvel ezelőtti felvetésből ezért lett mára tízezer diák és mintegy ezer nevelő az egyházkerület által fenntartott közoktatásban.

Az egyházkerület talán két leglátványosabb vállalkozása az Európa Rádió és a Mécses Központ. Az előbbi különösen alkalmas lehet a távol maradók megszólítására.

Ez a cél vezetett minket, amikor műsoridőt vásároltunk egy helyi rádiótól. Később lehetőség adódott – a tiszántúliakat bevonva – megvenni az Európa Rádiót, amelynek a nevét szándékosan nem változtattuk meg a mai napig. Aztán újabb és újabb frekvenciákra pályáztunk, így ma a Dunától keletre eső teljes országrészben hallható a református rádió. A mályi képzőközpont alkalmi vétel volt, a korábbi vevő elállt a vásárlástól, ezért az általa lealkudott összegért, egy családi ház áráért tettünk szert a tóparti ingatlanra. Nem sokkal később az önkormányzattól megvettük a szomszédos építési telkeket is. Így az ország harmadik vitorlázásra alkalmas vize, az Öreg-tó keleti partja az egyházkerületünké.

Püspöki tevékenységét talán épp e két területen éri a legtöbb kritika:  nehezen számszerűsíthető a missziós eredményük és sokba kerülnek.

Ha van ilyen kritika, az olyan, mint amikor a partvonalról bekiabálnak a játékosoknak, hogyan kellene focizni. Akik viszont a pályán vannak, azok egyetértenek velem. Ezt semmi nem bizonyítja jobban, mint az, hogy a kerületi tanács még minden évben szinte egyöntetűen megszavazta az ezekre vonatkozó költségvetési előterjesztéseimet. De még egy harmadik területet is melléjük tehetünk: a Miskolci Egyetem kezdeményezésével létrejött egyetemi lelkészséget. Hogy mi kerül sokba, az viszonylagos. Tény: e területeken a magvetés a későbbi aratás reményével történik. Egy példa: a korábbi rektort megkérdezték, mi értelme, haszna, eredménye van az egyetemi lelkészségnek. Csak annyit mondott, hogy a létrehozása óta nem történt öngyilkosság a hallgatók között, pedig előtte évi több ilyen eset is volt.

Mályival kapcsolatban azt mondják, van üdülője a másik három egyházkerületnek és a Zsinatnak is, inkább azok kihasználtságát kellene növelni.

Nem tudom, kik mondják. Azt tudom, hogy a Dunamellékről, Tiszántúlról hozzánk érkező csoportok, konferenciák – mert ez döntően konferencia-központ – korábban máshova mentek. Most sokan ide jönnek. Nem én találtam ki: már jóval a püspöki szolgálatom megkezdése előtt tervben volt egy üdülő létesítése az egyházkerületben. Tény, hogy Mályi a kerület vagyongazdálkodásában, de működtetésében is sikertörténet. Az elmúlt években lépésről lépésre közel száz ágyra bővítettük. Kétszázötven fős éttermével és konyhájával lakodalmi helyszínnek is kiváló. A kihasználtságról meg csak annyit: a kerületi programokat januárban le kell kötnünk, mert év közben már nincs hely.

Egy televíziós portréfilmben 2011-ben azt mondta, hogy az illetékesek a rendszerváltás óta sem hozták meg azokat a döntéseket, amelyek a tiszáninneni térség jövőjét biztosíthatnák. Azóta változott valami?

Annyi, hogy a pályázati lehetőségeknek köszönhetően talán több jutott ide is, mint előtte. Az átfogó koncepció, amely a fél évszázados lemaradást behozhatná, máig sem született meg.

Milyen döntésekre lenne szükség?

Sosem gondoltam, hogy kész megoldásokat tudnék adni erre a rendkívül összetett problémára. Jóllehet a kilencvenes évek elején, az Antall-kormány kihelyezett miskolci ülésén kaptam tizenöt percet, hogy a falvak gondját felvázoljam. Akkor sikerült, de az eredmény el-, az élmény megmaradt. Egy viszont biztos: amit a kilencvenes évek elején a településszövetség munkaügyi programjaként letettünk az Antall-kormány munkaügyi miniszterének asztalára, a jelenleg futó közmunkaprogramnál hatékonyabb lépés lett volna a jó irányba.

Mi a gond? Az emberi erőforrások minisztere és a szociális államtitkár is a református egyházból érkezett a kormányba.

Aki ilyen előfeltevésekkel keresi a „gondokat”, az sosem talál megoldást. Higgye el nekem! De hogy a kérdésre válaszoljak: mindkettejüket tisztelem, jól tudunk együtt dolgozni, de a megoldás nagyobb léptékű döntéseket kíván. Ezek pedig nem csupán rajtuk múlnak.

Ha az északkeleti országrészről van szó, nem kerülhető meg a cigánykérdés. Mit tud hozzátenni ennek megoldásához az egyházkerület?

Püspökké választásom után az ifjúsági, a lakótelepi és a rádiómisszió mellett az elsők között indítottuk el a cigánymissziót. A koncepció az volt, hogy a „nem halat adunk az embereknek, hanem hálót” elvet – amelyről szerintem több száz milliós tanulmányok készültek az elmúlt hosszú évtizedek alatt – felejtsük el. Ezekből ugyanis nem igazán valósult meg semmi. Ezért a „valamit valamiért” elvét követtük. Rájöttünk ugyanis, hogy a segély, amelyért nem kell tenni semmit, hamar követelődzővé teszi az embereket, és az erőfeszítéseinket akadályozhatja. Iskolán kívüli foglalkozásokat indítottunk gyerekeknek és felnőtteknek is. Egészségügyi szűrést szerveztünk, a zsáknyi krumpliért pedig a faluban gyűjtött zsáknyi szemetet kértünk cserébe. Tizen-egynéhány év megfeszített munkája után már látszanak eredmények. Úgy gondolom, hogy jelent valamit az, ha a cigány gyülekezet megalakulását idegenkedve fogadó, egyébként már kisebbségben lévő magyar gyülekezettel a lelkipásztor közli: „Az ő perselypénzük már háromszor annyi, mint a tietek.” Továbbra is fenntartom, amit évtizedek óta mondok: aki a cigányság problémáját megoldja, az mindent megold ebben a térségben.

Öt éve egy interjúban azt mondta, már nincs klasszikus értelemben vett iskola a térség falvaiban, mert ami van, ott „megőrzés és idomítás” folyik. Nem fél, hogy rasszistának mondják?

Attól, hogy nem nevezzük nevükön a problémákat, még nem oldódnak meg. Ami pedig a rasszista bélyeget illeti, azt már rég megkaptam. Még a nyolcvanas években – amikor Szelényi Ivánnal, Havas Gáborral és másokkal a Csenyéte Alapítvány kurátora voltam – így illetett egy holland új­ság szerzője. Nem félek, mert amíg bőrszíntől függetlenül mindenkinek előre köszönök Göncön „ál­dás, békességet”, és nincs olyan cigány, aki ne köszönne vissza ugyanígy, aligha mondható jogosan, hogy rasszista volnék.

Pünkösd az egyház születésnapja. Mit üzen az ünnep a vidék reformátusságának 2016-ban? Újjászülethet a református egyház ezen a vidéken?

Naponta újjászületik. Ehhez persze elkötelezett gyülekezeti ta­gok és lelkészek kellenek, akik tudják: a Lélek szele fúj, belekap az egyház hajójának vitorlájába, és bár mi nem vagyunk urai a szélnek, az útjából igyekeznünk kell elhárítani az akadályokat. Több mint negyven éves szolgálatom alatt egy gyülekezet sem szűnt meg a kerületünkben, egy helyen sem maradt abba az istentisztelet. Még Abaújban is csak egy-két lakott parókiával lett kevesebb. Persze a népmozgalmi adatok lesújtóak, de az iménti tények mégis biztatóak: ha nem újulna meg itt napról napra az egyház, ahogy mond­ják, már be kellett volna zárni a boltot. Szeretném jelezni, barátaink örömére, ellenségeink bosszantására: a bolt nyitva van.

Nyitva, de meddig?

Gagybátori elődöm azt mondta annak idején 1977-ben, hogy ő volt az utolsó helyben lakó lelkész. A gyülekezetnek sem adott többet tíz-húsz évnél. Mégis máig van lelkésze a falunak, és bár a hívek megfogyatkoztak, a szél fúj! Az ökumenikus imahetet például jobban megtartják, mint másutt. A falugondnoki autók hét településről minden este más falu templomába szállítják az imádkozni vágyókat. Legtöbbje egyfelekezetű falu. Könnyű a választás, mikor hova. De az imahéten egy estére újra tele van a község temploma. A mi dolgunk ezért nem a meddig firtatása – ezt hagyjuk meg az újságíróknak –, hanem hogy megtegyünk minden tőlünk telhetőt, szánjuk oda magunkat, és apránként, „minden napnak a maga baját” szép sorban megoldva végezzük a szolgálatunkat Isten dicsőségére és az emberek javára.

Csomós József 1956-ban született Egerben, az egervölgyi Átányban nőtt fel, gimnáziumi és teológiai tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban végezte. Önálló lelkészként 1978-ban Gagybátorban kezdte meg szolgálatát. 1991-ben abaúji esperesnek választották, 1994-ben pedig a gönci gyülekezet hívta meg lelkipásztorának, ahol feleségével együtt szolgál. 2003 óta tiszáninneni püspök. 

Kiss Sándor, fotó: Dimény András

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2016. május 15-i, pünkösdvasárnapi számában.