Az alma mater azt jelenti: tápláló anya, egyetem. A Kőhalmi Református Egyházközség fenntartásában működő iskola és szórványkollégium is ilyen tápláló anya: a szórványban élő magyarság gyermekeit gyűjti össze, ad nekik szállást, magyar szót, szeretetteljes környezetet, mindent, ami az ő felnőtté válásukhoz kellhet. Ebben a szórványkollégiumban több mint 23 erdélyi településről élnek 10–19 éves diákok, leginkább magyarok, de akad pár roma és román fiatal is, így a bentlakók egymástól tanulnak magyarul és románul – de van közöttük olyan, aki még németül is tud.
„Alighanem fontosabb lenne iskolákat építeni itt, mint templomokat” – mondja a Brassói Egyházmegye esperese, Szegedi László, aki megálmodta és működteti ezt az anyavilágot. A kijelentés elsőre furcsának hat, de belátható: ha nincs magyar iskola, akkor magyar ember sincs, hiszen a magyar gyerekek román környezetben nőnek fel, román popzenét hallgatnak, román házastársat választanak és beolvadnak. „Nincs ebben csoda, ha a gyerek ebben a világban nő fel, akkor ez lesz számára a természetes, ebben fogja jobban érezni magát” – teszi hozzá a lelkipásztor.
Kőhalomban két évtized óta nőnek fel generációk – az iskola húsz, a kollégium tizenöt éves –, jövőre érettségizik a tizenkettedik évfolyam. „Mögöttem nem Róma áll, ez nem nagy sikertörténet, mögöttem csak a kegyelmes Isten áll, jóindulatú emberek meg a józan eszem, amivel sokszor ki kell találjam éjszakánként, hogy reggel hogy legyen tovább” – fogalmaz az esperes úr.
A hogyan tovább nem csak az iskolafenntartásban kérdés. Ugyancsak nagy kérdés az, hogyan maradhat meg a magyarság a szórványvidékeken. „Hiszek a család üdvözítő erejében, hiszem, hogy egy nemzet csakis családban, gyermekekben gondolkodhat, ehhez pedig főleg hit, magyarságtudat és itthonmaradás kell itt, Erdélyben” – mondja az esperes. És a kollégiumban így is élnek a diákok, a felügyelők és a két lelkész – mintha egyetlen, nagy család lennének.
A család olyan közösség, ami végigkísér az életen – Kőhalomban sem ér véget az élet az érettségivel. Több öregdiák is visszajár a kollégiumba, ahogyan Szegedi László fogalmaz: hazajön. Valóban nemcsak diákokként, hanem saját gyermekekként is tekintenek rájuk – a hazajövőknek mindig kerül megfelelő könyv az adományok közül, ruha abból a second hand üzletből, aminek a jövedelmeiből felépülhetett ez az otthon, de némi élelem is, és főleg: jó szó.
Olyan is van, hogy nemcsak ruha és könyv, hanem házastárs is „hazulról” kerül a diákoknak. Szegedi László mosolyogva sorolja a sikertörténeteket, a szerelmeket, amik a kollégiumban köttettek – néha egy kis segítséggel. „Egy volt kollégistánk Spanyolországból repült haza, hogy elvigye cukrászdába az egyik kislányunkat, akivel nem ismerték egymást, de mindketten nálunk nőttek fel. Ők azóta már boldog házasok, gyermekeket nevelnek, én kereszteltem-eskettem Eheja de los Caballeros-ban, osztottam úrvacsorát, és a helyi plébános ministrált nekem, erdélyi református lelkésznek. Bizony, ilyenek is megesnek körülöttünk.”
Mindez leírva szép és kerek történet, de a mindennapokat sok keserv és küzdelem kíséri. Az iskola nem tud önmagában életre szeretni fiatalokat – kellenek bele újabb és újabb lelkes, önkéntes nevelők, akik odaszánjak az idejüket, szeretetüket, mint a kollégium dolgozói, hogy társai legyenek materként a mennyei Atyának, aki szeretettel gondoskodik minden gyermekéről.

Bagdán Zsuzsanna