„Törjétek szét az igazságtalanság bilincseit!” 20 évvel ezelőtt, 1997. augusztus 8−20. között e mottó jegyében tartotta meg a Református Világszövetség 23. Nagygyűlését Debrecenben. Ekkor a világszövetség mintegy 104 országból, 70 millió tagjával, 211 tagegyházával a harmadik legnépesebb felekezeti családnak számított a római katolikus és ortodox keresztyénség mellett. Az Ézs 58,1−6 verseit idéző és főleg a déli félteke református egyházai által óhajtott mottó már előzetesen érzékeltetni kívánta a nagygyűlés célkitűzését: teológiailag reflektálni a közelmúlt politikai-társadalmi eseményeinek összefüggéseit és következményeit, a globális kapitalizmus gazdasági igazságtalanságait és az ökológiai krízis jelenségét, valamint ebben a helyzetben tudatosítani a hit megélésének lehetőségét és a hitből fakadó felelősségvállalás jelentőségét.     

A Szöuli (1989) és a Debreceni Nagygyűlés között eltelt időszakot valóban világméretű események és történelmi fordulatok jellemezték.[1] Kérdések váltak sürgetővé és válaszok után kiáltottak: mit jelentenek az érintett egyházak szolgálata és bizonyságtétele számára az 1989/90-es kelet-közép-európai társadalmi változások, az apartheid-rendszer összeomlása Dél-Afrikában, a hidegháború vége, a diktatúrák bukása Malawiban és Kongóban, a béke helyreállítására irányuló erőfeszítések a Balkánon, Írországban, Guatemalában és Libanonban? (pl. a Dél-Afrikai Holland Református Egyház tagságának felfüggesztése az apartheid-rendszer korábbi teológiai legitimálása miatt). A frissen megatapasztalt politikai szabadság örömét viszont beárnyékolta az a körülmény, hogy emberek milliói továbbra is el voltak zárva a gazdasági folyamatok irányításában való aktív részvételtől, a korábbi ideológiai szembenállást Kelet-Közép-Európában etnikai-kulturális ellentétek váltották fel, az emberiség közös jövőjét pedig a környezeti krízis megoldatlansága fenyegette. Az északi félteke gazdaságilag erős államai pedig kénytelenek voltak megélni demokratikus berendezkedésük krízisét, valamint azt, hogy a globális gazdasági érdekek és a verseny érdekben sorra fel kell adni a korábbi jóléti társadalom és a szociális biztonság garanciáit. A látható bilincsek (szegénység, munkanélküliség, migráció) és a láthatatlan béklyók (a fogyasztói kultúra kényszere, a piac határtalan szabadsága, a gazdaság bálványainak imádása) törjenek végre össze és hulljanak le – hangzott el számos előadás és hozzászólás kapcsán, a nagygyűlés munkacsoportjaiban és a plenáris üléseken, de olvasható volt már az előkészítő anyagban is.[2] Ezért a Nagygyűlés arra szólította fel tagegyházait, hogy elemezzék és tanulmányozzák a gazdasági kérdéseket és összefüggéseket, és keressenek alternatívát a kor igazságtalan gazdasági struktúrái számára. A látható és láthatatlan bilincsek metafórája azonban nemcsak a külső, politikai és gazdasági adottságokra érvényes. A világszövetség, de az egyes tagegyházak sem térhetnek ki többé ama strukturális és teológiai kihívások elől, amely abból adódik, hogy a tagegyházak immár több mint kétharmada a déli féltekén él. Így az ő kulturális és spirituális igényeik többé nem ignorálhatók a világszövetség körén belül. De többen annak a kritikai észrevételüknek is nyomatékosan hangot adtak, hogy a legtöbb tagegyházban a nők alul-reprezentáltak, vagy teljesen hiányoznak a vezetői grémiumokban, és sok helyen maguk az egyházak az igazságtalan gazdasági struktúrák haszonélvezői, vagy nem tudnak ellenállni a konzummaterializmus szellemének. Elkerülhetetlenül szükség van tehát arra, hogy az egyházak komolyan vegyék a szekularizált kultúra kihívásait, gyakorolják a megbékélés szolgálatát – különös tekintettel a múlt terhelő örökségére a poszt-totalitárius társadalmakban – és a megélt szolidaritás jegyében hordozzák egymás terheit.

Minderre tekintettel a Nagygyűlés kinyilvánítja: az említett témák és kihívások nem csupán jogi vagy morális természetűek. Itt a hit és a hitvallás, illetve a bizonyságtétel kérdéseiről van szó. Ezzel a Nagygyűlés tulajdonképpen a reformátori egyházak mindig aktuális, vitatott és eltérő módon megítélt, a Szöul és Debrecen közötti időszakban pedig újra élesen körvonalazódó kérdését helyezi a középpontba: a hitvallás-képződés és a hitvalló öntudat kialakulásának kérdését. Ezzel a református önazonosság és önértelmezés témája került a Debreceni Nagygyűlés fókuszába, méghozzá azzal az igénnyel, hogy az egyes egyházak eljussanak „a helyzet elemzésén és a teológiai érvek” amúgy szükségszerű megfogalmazásán túl egy ún. processus confessionis-ra, „a közös hitvallásra jutás elkötelezett, tudatos és a nevelés által is erősített folyamatára, amely során nem téveszthető szem elől a tagegyházak szintjén a gazdasági igazságtalanságra és az ökológiai károkra való figyelés.”[3]    

A református keresztyének tudatában vannak, hogy időről időre rá kell kérdezni a közösen vallott hitismeretek és hitvallások alapjaira – még akkor is, ha a hitvallás-képződés folyamata mindig nyitott folyamat marad, s ha a Szentírás tanításának megértése és az abból nyert ismeret mindig függ az adott szituációtól és kontextustól. Ezért a Nagygyűlés egyaránt ajánlja a déli és északi egyháztesteknek, hogy osszák meg egymással tapasztalataikat, fedezzék fel az összefüggéseket a látszólag eltérő helyzetek és életfeltételek között, hallgassanak egymásra és elemezzék együtt a globális folyamatokat,[4] s ehhez keressék a közös hitvallási alapokat.[5] De az ökumenikus perspektíva is hangot kap: megfogalmazódik a meghívás más keresztyén egyházak felé, hogy a reformátusokkal együtt gondolkodjanak azon, miként lehet eltérő hittapasztalatok és tradíció, illetve teológiai meggyőződések felől közösen vállalható etikai belátásra jutni és a világ rendjének igazságosabbá tétele közben egymástól tanulni.  

Mindaz, ami Debrecenben elhangzott és történt a „Debreceni Nyilatkozat” címen ismert elkötelező üzentben került megfogalmazásra és kihirdetésre. A nyilatkozatot a Heidelbergi Káté első kérdés-feleletének idézése vezeti be, amely majd refrénként tér vissza az egyes szakaszok előtt (nem vagyunk magunkéi). A nyilatkozat tulajdonképpen bűnvallással indít: megvallásra kerülnek azok a teológiai bűnök és erkölcsi mulasztások, amelyek által az egyház felelősnek ismeri el magát azokért a súlyos vétkekért, amelyek a világot terhelik. A megbocsátás reményében és Isten ígéretére tekintettel tekint a nyilatkozat az életnek ama területeire, amelyek mind-mind a hit megvallásának és megélésének színterei lehetnek. Minden tétel úgy van felépítve, hogy a megfelelő hittételek bevezetik az adott erkölcsi kihívás megoldása melletti elköteleződést, s megnevezik a felelősség felvállalásának konkrét formáit: a teremtés megőrzését, az ideológiák kritikáját, a nemek és a generációk közötti egyenlőséget, a szegényekkel-szenvedőkkel-elnyomottakkal-kirekesztettekkel való szolidaritást. A Nagygyűlés elítéli az emberi munka árucikké való lealacsonyítását és felszólít az egyszerűbb életforma megélésére. Végül a dokumentum eszkatológikus kitekintéssel zárul: a reménység számol Isten jelenlétével az emberek között, s egyben erőt ad a világban levő igazságtalanság elleni harchoz. Ez a reménység ugyanakkor összekapcsolja a múlt és a jelen hívő keresztyéneinek hitvallását és bizonyságtételét.           

A Debreceni Nyilatkozat maradandó értéke:

- Helyénvaló, hogy a nyilatkozat bűnvallással indít, mert ez által megóvja a dokumentumot elfogadó közösséget attól, hogy csak a vád és a moralizálás hangján szóljon a világról és a világhoz. Ha az egyházi bűnvallások az egyház története során nem is arattak mindig osztatlan sikert, teológiailag is eltérő módon ítéljük meg őket, azért az tény, hogy a bűnről való beszéd és az önvizsgálat által az egyház egy lépést tehet előre a hitelesség felé. Az sem mellékes, hogy egy ilyen bűnvalló nyilatkozatnak a hit megvallásához van köze (a confessio értelmében), egyúttal megóvhatja az egyház közösségét attól, hogy bűnei és vétkei „csak” politikai értelemben kerüljenek beazonosításra. Vagyis: a bűnről való beszéd hitvallás, s az egyház tartozik magának és a világnak is azzal, hogy képes legyen teológiailag meghatározni, hogy mi a bűn és mi nem az. Ennek hiányában marad az egyszerűbb, de végzetes megoldás: morális, jogi, politikai és egyéb kategóriák szerinti bűn-meghatározások kritikátlanul adaptálása az egyházban.

- Az egyház legújabb kori története során gyakran felmerült a kérdés: etikai tartalmú megnyilatkozások és állásfoglalások mennyiben tarthatnak igényt a hitvallás-jellegre? Valóban, a Szentírás szövegei a hit megvallásának aktusát nem választják el konkrét élethelyzetektől (legyen az bűn, nyomorúság, szegénység vagy gazdagsággal való visszaélés stb.), és ezek a hitvallás-szerű megnyilatkozások nemcsak az Isten előtti őszinte önismeret megnyilvánulásai, hanem jelzik a bűntől való elfordulás és az Istenhez való odafordulás döntő lépéseit.[6] De hogy a társadalmi-gazdasági környezet változásai és azok kihívásai mennyiben jelentenek egzisztenciális fenyegetettséget a hit megélése számára olyan módon, hogy ez által a status confessionis helyzete állna fenn, már felette kérdéses, s további teológiai tisztázást igényel.[7] Ilyen értelemben a Debreceni Nyilatkozat józanságról tesz bizonyságot (és mértéktartóbbnak bizonyul, mint az Accrai Nyilatkozat). Az előbbi, a status confessionis helyett inkább a processus confessionis-t ajánlja, azaz a megismerés, a tanulás, a helyzetértékelés, valamint a hit megvallásának őszinte és elkötelezett folyamatát, tekintettel a gazdasági igazságtalanságok, a környezeti problémák és a politikai-társadalmi átalakulások komplexitására.

- A Debreceni Nyilatkozat tartalmilag − igazságtalanságok megnevezése és egy igazságosabb világ építésére való elköteleződés − az Accrába vezető utat készítette elő, nevezetesen a Világszövetség 24. Nagygyűlését, amelyre a ghánai Accrában került sor, 2004-ben. Az Accrai Hitvallásnak nevezett záró dokumentum elfogadása és fogadtatása már nem volt probléma-mentes, éppen hitvallás-igénye miatt. A vitának árnyéka – úgy tűnik – a debreceni dokumentum recepciójára is árnyékot vetett, bár a Debreceni Nyilatkozat – szerintem – teológiailag precízebb, körültekintőbb, mértéktartóbb és módszerét tekintve is átgondoltabb (bűnvallás − trinitárius és krisztológikus megalapozás − el-köteleződés), mint az accrai. Bár lehet, hogy a magyar reformátusság egy része geopolitikai és egyházpolitikai szempontból akkor többet várt a debreceni nyilatkozattól.[8] A szövegek körüli vita és eltérő megítélésük ellenére mégis elmondható, hogy a Református Világszövetség mindkét dokumentuma ma is megkerülhetetlen vezérfonal lehet – világviszonylatban − egy református ihletettségű gazdaság- és szociáletika számára.

Fazakas Sándor