Nincs közvetlen bizonyítékunk arra, hogy Krisztus feltámadt. Nincs tudományosan igazolható ismeretünk arról, hogy mi vár ránk a túlsó parton, lesz-e folytatás vagy újrakezdés. Nem tudjuk, hogy megvalósul-e velünk is a feltámadás, tényleg van-e odaát örök lakásunk. Nem is tudhatunk ezekről, mert a tudásunk csak ennek a világnak a megismerésére vonatkozik. Ám a halál, a feltámadás és az örök élet nem is tudás dolga, hanem a hit világára tartozik. A hit pedig alapvetően kettős természetű: egyrészt jelenti azt az ismeretet, amelyet a Bibliából, a szüleinktől, hitoktatónktól vagy a lelkészünktől megismertünk, másrészt pedig bizalmat jelent, hogy Isten nemcsak másnak, hanem nekem is bűnbocsánatot, feltámadást és örök életet ad. 

A feltámadás azonban előfeltételez valamit, mégpedig a halál állapotát. A halál emberi létünk legkegyetlenebb valósága, amelynek határát a húsvéti hit nem oda teszi, ahova mi természetünktől foga helyeznénk. Az élet és halál határa nem a meghalás környékén van, hanem valahol másutt. Kísérteties a szárdiszi gyülekezetnek írott mondat: „…az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” (Jel 3,1) Mindez azt jelenti, hogy a halálnak sokkal nagyobb hatalma van ebben a világban, mint gondolnánk. Nemcsak életünk vége felé nehezedik rá létünkre, befeketítve az előtte levő színeket is, hanem már most, ebben az életben elkezdődött. Ez pedig igazán kétségbeejtő dolog. Évek telhetnek el, sőt az egész földi életünk is elmúlhat felettünk úgy, hogy halottak vagyunk. Úgy mehetünk ki ebből a világból, hogy nem éltünk semmit, mert nem ismertük fel az igazi életet, így a meghalásunk után is rajtunk marad az Isten haragja. A halál, a pokol és a kárhozat nem egy hely, ami valahol van, nem is egy időszak, ami valamikor ránk köszönt, hanem egy olyan állapot, amibe beleszülettünk. Mindannyian így jövünk a világra, ez határozza meg napjainkat, éveinket. Mintha valóra válnának egy olcsó horrorfilm képei: életjeleket mutató halottakként járunk-kelünk, élőhalottak jönnek velünk szembe, és hiába tűnik úgy, hogy van ebben a világban vegetáció és mozgás, halott itt minden és mindenki – a közösségek, az emberek és mi magunk is.

Azonban Jézus feltámadásával gyökerestül megváltozott minden. Mert bár ezen a földön minden a halál hatalma alá van rekesztve, Jézus bizonyította, hogy hatalma van fölötte. Ha ő bennünk él és mi is őbenne, akkor e hatalom a mi feltámadásunkat is valósággá teszi. Ez az üzenet az, amit a legmélyebben a szívünkbe zárhatunk, és ami alapján átléphetjük, átrendezhetjük eddigi határainkat. Idáig a halál volt a legkontúrosabb határ, Krisztus azonban ezt áthúzta. Őáltala, ővele és őbenne mi is áthúzhatjuk a halál alá vetett lét törvényeit. Nemcsak az egymás letaposásán alapuló, mindenekfelett való törtetés létezik, hanem van ennél magasabb is. A farkastörvénynél erősebb a báránytörvény. Isten Báránya alul tudott maradni, tudott szeretni akkor is, ha gyűlölték, tudott imádkozni még a kereszten is azokért, akik a vesztét akarták. Ha egy húsvéti határrevízió által bennünk is ugyanezek a báránytörvények kezdenek el uralkodni, és képesek leszünk szembefordulni a külvilág farkastörvényeivel, akkor csökkeni fog bennünk is és általunk is a halál hatalma. Ha lesz bennünk szeretet akkor is, amikor nincs rá okunk, ha nem akarunk már mindig mindenki felett győzni, ha nem ragaszkodunk állandóan foggal-körömmel ahhoz, hogy nekünk igazunk van, ha képesek vagyunk imádkozni akár az ellenségeinkért is, akkor visszaszorul a halál hatalma. Nagyobb lesz a rend életünkben, élhetőbb lesz a családi közösségünk, és egy kicsit mindenki jobban fogja érezni magát körülöttünk, mert már nem az élőhalottak bűzét, hanem az igazi élet jó illatát árasztjuk magunkból.

Krisztus feltámadt! Higgyük ezt bátran, minden következményével együtt! Tartsunk határrevíziót, törekedjünk a báránytörvények szerinti életre! Így támadhatunk fel élőhalott állapotunkból, és így ragyog fel nekünk a Krisztus.

Gilicze Tamás

A cikk megjelenik a Reformátusok Lapja 2011. április 25-i lapszámában.