Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” (Jn 20,11.15/a)

Egyszer láttam egy kis templomot, amelyet kifejezetten úgy építettek építői, hogy tavaszi időben hajnaltájt a templombelső közepén álló hatalmas keresztre sugározzék a napfény a keskeny, résszerű ablakokon át. A feltámadás fényét odaidézve, amelyet csak az év egyetlen hajnalán látnak így az odajáró hívek. A feltámadás csodája az év legszebb napja és a keresztyénség legnagyobb ünnepe: méltó, hogy a keresztről akkor fény áradjon. 

Bizonyára mindenkinek vannak emlékei ragyogó húsvét reggelekről. Nekem gyerekkori emlékeim jutottak eszembe először. Ahol felnőttem, Hódmezővásárhely-Susánban, ott volt húsvét hajnalán, hat órakor napkelti istentisztelet. Ilyenkor a konfirmációra készülők a karzaton elénekelték a „Krisztus feltámadott, kit halál elragadott” kezdetű éneket (185. dicséret), és a Debrecenből kiküldött legátus prédikált. E húsvéti hajnaloknak még az illatát is érzem, s a hajnali napfénynek a templomba – a színes ablakokon át – különös szögben beragyogását is vissza tudom idézni emlékezetembe, ahogy a toronyban lakó gerlék búgását is.

De nem törvényszerű, hogy mindig fényes legyen a húsvét hajnal. Van, akinek nehéz ez az ünnep 2011 húsvétján – talán azért, mert gyász üli meg a lelkét, veszteség vagy csalódás érte, éppúgy, mint magdalai Máriát, aki ott zokog a sziklasír bejáratánál. De a tanítványoknak sem különb a húsvét reggelük, közülük ketten kimentek az asszonyok híradása nyomán a sírhoz, és látták, hogy az üres, visszatérve „gyászoltak és sírtak” (Mk16,10). Nők és férfiak másként gyászolunk, de nemtől függetlenül is van, aki tud sírni, van, aki nem, vagy majd csak sokkal később. Abban is mások és mások vagyunk, hogy van, aki intenzívebben fejezi ki a szeretetét, az örömét (az a bánatát, gyászát is intenzívebben fogja kifejezni), és van, aki visszafogottabban. Oktalan lenne a hasonlítgatás, hogy ki szenved jobban. Ha nagyon szerettünk valakit, nagy veszteség lesz az elengedése. Máriának ilyen nagy most a vesztesége. Van hite, de ez a hit – amely egy nagy szabadulás élményből született – csak erre az életre nézve elég, halál ellen nem. Most ez a hit nem emeli föl Máriát gyászából.

Sokakban él a hit erre az életre vonatkozóan, hogy van gondviselés, hogy van vezettetés, még odáig is eljuthat valaki, hogy van szabadítás. De kevesebben jutnak el a feltámadáshitig. Egy nagy próbatétel a találkozás a halállal, de akit továbbvezet a feltámadott Úr, annak lesz feltámadáshite és vigasza. Úgy fogalmazza ezt meg Pál apostol: „Ha csak erre az életre nézve reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” (1Kor 15,19k) 

Nem tudjuk körülírni, hogyan és mikor jelenik meg. De azt tudjuk, mert már tapasztaltuk is, hogy az ő szava, szeretete a szívünkig ér. Ahogy besüt a templomokba a napfény, úgy áradhat be életünkbe szeretete. Nemcsak húsvét hajnalán: a többi reggelen is, a többi napon is. Amikor talán legnagyobb a gyászunk, amikor a legsötétebben látunk, akkor érkezik a szabadítás. Engedjük, hogy ma beáradjon a lelkünkbe, engedjük, hogy életet hozzon, ha kell, felrázzon! 

„Asszony, miért sírsz, kit keresel?” Nem elsőre ugyan, de Mária a könnyein át meglátja, felfedezi, felismeri az Élet Urát! Nincs ez másképp ma sem. 

Aki igazán keresi őt, az találkozhat vele, az Élet Urával. Nem lehet kikerülni a gyászt, nem lehet megspórolni a könnyeket. Tapasztalatból tudom, hogy gyászban, veszteségben, csalódásban a lelkünk inkább keresővé válik, mint amikor életünk vize tükörsima. Keressük csak életünk Urát kitartóan! Akik megtalálják, azoknak a szívét öröm tölti be, életük új értelmet nyer, vagy újra értelmet nyer. Jézus mondja: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt 5,4) A sírás örömre fordul, a húsvéti hit életről, feltámadásról, örök életről győz meg minket, sötétségünkbe beragyog Isten csodálatos napfénye!

Csaholczikné Kádár Marianna

A cikk megjelenik a Reformátusok Lapja 2011. április 25-i lapszámában.