A sárközi reformátusok nem igazán tartották a böjtöt. A nagyhetet viszont annál inkább. A virágvasárnapot követő héten mindennap esti bűnbánati imádságot tartottak a templomban, Jézus halálának a napján pedig feketébe öltözött a nép, úgy ment a délelőtti és az esti istentiszteletre. „Mindig azt hallottam, hogy dédanyám idejében se ettek, se ittak nagypénteken. Volt, amikor annyira szomjasak voltak már, hogy édesanyám kiszaladt az udvarra, fölnézett az égre, úgy kiáltotta: 'Mikor jön már föl a csillag, mikor ihatunk már?'" – emlékezik a régiek elbeszéléseire Pál Bözsi néni. Akkor voltak csak igazán bajban, ha felhős volt az ég, mert akkor nagyon kellett keresni az első csillagot. „Engem nem engedtek böjtölni, mert olyan kis nyipáca, érvénytelen leányka voltam" – mondja, majd nevetve hozzáteszi: „De azért lett belőlem valami."

Nagyszombaton, vagy ahogy az ünnep megelőző napját emlegetik ezen a vidéken, ünnep szombatján nagy volt a készülődés a decsi parasztportákon. Főtt sonkát és főtt tojást ettek, megfestették a tojásokat és a másnapi, ünnepi fogásokat is igyekeztek előkészíteni. Ekkor sütötték meg Sárköz ünnepi specialitását, az elmaradhatatlan tejfölös-borsos kerekkalácsot is. Meglangyosították a tejet, felfuttatták az élesztőt, lisztet és vajat tettek hozzá. Miután megkelt a tészta, kiszaggatták, kalácsot fontak belőle, majd tepsiben kisütötték. A mártáshoz olvasztott disznózsírba tejfölt tettek, felmelegítették, majd sót és tört borsot tettek hozzá. Beleforgatták a kalácsot, vájdlingba tették, és kendővel lefedve állni hagyták, hogy a tészta jól megszívhassa magát.

Húsvét vasárnapja a templomozásról és a vendégeskedésről szólt. Az asszonyok által előző nap és kora reggel megfőzött ünnepi ebédre sokszor csak délután egy óra körül került sor, mert a tíz órai istentisztelet az úrvacsora, vagy ahogy Decsen mondják, a jóval élés miatt akár délig is elhúzódhatott, aztán a templom körül beszélgettek kicsit egymással az emberek, a lányok pedig eljártak egy karikázót. Az ünnepi menü, ahogy karácsonykor is, tyúkhúslevesből, kakaspaprikásból, töltött káposztából és sült húsokból állt. Ekkor vágták le az utolsó tömött kacsát is. Süteményként kalács és rétes került az asztalra. A délutáni istentisztelet után a komákat és a keresztgyerekeket járták sorra a decsiek, utóbbiaknak kis ajándékokkal, édességgel, hímes tojással kedveskedtek. A kisbabás családoknak pedig komatálat vittek: hasonló apróságokkal egy cserépedényt megtöltöttek és szép kendőruhába kötötték.

Sikítás és menekülés

Az ünnep másnapja Decsen is a locsolkodással telt. A fiúknak jó korán el kellett indulniuk, mert tíz órára már ismét a templomban volt a falu népe, ha pedig a drága templomos ruhájában volt a lány, már nem illett leönteni, a déli harangszó után pedig, helyi szokás szerint, már a lányok locsolhattak. „Akkor már a leány köszönthette egy bögre vízzel az elkéső legényt" – mondja jót nevetve Bözsi néni. Mivel a fiatalok inkább húsvétvasárnap éltek jóval, az idősebbek pedig inkább húsvéthétfőn, azért akinek szerencséje volt, még az istentisztelet után, de a déli harangozás előtt is megöntözhette a leányt, akinek akár három-négyszer is ruhát kellett cserélnie a délelőtt folyamán, mert a locsolók akkoriban még bádogvödörrel és szódásüveggel érkeztek leginkább. Csak a kisebb fiúk jártak kölnivel vagy régebben lavórba' áztatott szagos szappan vizével. „Nagy locsolások voltak itt régen. Olyan is volt, hogy beszaladt a lány a konyhába, ott sikoltozott. De a fiúk oda is úgy beöntöttek utána, hogy a víz már kifelé folyt az ajtón" – idézi fel az emlékeket az idős asszony.

„Sikítottak, menekültek, de végtére azért örültek is a lányok. Nagy dicsőség volt, ha tíz-húsz fiú is elment hozzájuk. Dicsekedtek is vele egymásnak este a bálba menet" – meséli Bözsi néni, akinek mindig sok locsolója volt, de mint mondja, a lányának még több. Náluk ugyanis nemcsak a szemrevaló menyecske vonzotta a legényeket, de a szebbnél szebb hímes tojások is, amelyeket Bözsi néni festett.

Az asszony negyven évig foglalkozott a tojásfestés mesterségével. Volt, amikor a Sárközi Háziipari Szövetkezet tagjaként két-háromezer darabot is elkészített évente. „Régen csak tálba, kosárba, fészekbe raktuk ezeket, ma már barkára, aranyesőre akasztják őket. Örült a kisgyerek, amikor megtalálta az udvaron eldugott tojást: »Itt is találtam egyet, ide is tojt kettőt a nyuszi«" – idézi föl a legkisebbek örömét a parasztasszony, akitől megtudjuk, hogy a tojásfestés munkája igen nehéz. Egy tojást huszonhétszer kellett kézbe venni, mire rákerült a kötőfékes, a szegfűs, a búzakalászos, a makkosrózsás, a körberózsás, a babás vagy éppen a leveles minta. A tojás előkészítésétől akár egy év is eltelhetett, mire megfestették. Hat-nyolc szín is rákerült egyre, a végleges színét elért felületet pedig egy speciális író, az úgynevezett kica segítségével méhviasszal vonták be, így a következő szín már nem fogta meg az elkészült részeket. „Piros, kék, zöld, sárga volt a kezem. Hiába mosakodtam, nem jött le. Azt se tudtam a templomban, hogy hova dugjam" – mondja Bözsi néni, aki szerint a legnehezebb része a munkafolyamatnak az volt, amikor a tojásról leégették a viaszt. „Úgy égett, mint a zsír, amikor kifröccsen. Mind a tíz ujjam összeégett. Amikor elmentem az orvoshoz, hogy mondjon valamit, mit csináljak vele, az csak annyit mondott: »Hagyd abba a tojásfestést!«" – meséli a megszépült emlékeket a népművészet mestere.

Éjjeli muzsika

A locsolás napját mindig az esti bál zárta. A hagyományos csárdás, cinege, ugrós és futós mellett Bözsi néni lánykorában már néhány polgári tánc, a keringő és a fox is megjelent. A muzsikát akkoriban még nem a cigányokból álló vonós banda, hanem magyar tamburások és citerások szolgáltatták Decsen. „Akkor kell a bált abbahagyni, amikor a legjobban érezzük magunkat!" – intették az öregek a fiatalokat, és Bözsi néniék, amikor éjjel kettő óra tájban megszólalt a Rákóczi-induló, vagy ahogy ők mondták, a Vakpali, akkor annak már nem várták meg a végét. A lányok az őket elkísérő anyjukkal, nagyanyjukkal hazafele indultak. „A fiúk még maradtak kicsit mulatni, mi pedig kicsit elólálkodtunk még az utcán, hogy érhessen utol, aki haza akar minket kísérni. Mert azért arra is oda kellett figyelni" – teszi hozzá huncutul mosolyogva a mesélőnk. Ha a legény utána ment a leánynak, kicsit még kint maradtak a kapuban beszélgetni, az öregasszonyok mindig visszaszóltak, mielőtt a házba léptek volna: „Tudd ám, mikor kell bejönni!"

A búcsúzással azonban még nem volt vége az éjszakai életnek. Még csak ezután jött az éjjeli zene. A fiúk ugyanis megfogadták a zenekart és a nekik tetsző lányok ablaka alá mentek énekelni. „A mai fiatalok nem is tudják, milyen gyönyörű volt az, amikor valaki éjjeli zenét kapott" – sóhajt fel az idős asszony, aki maga is nemegyszer viszonozta az ablakban gyertyagyújtással a későbbi férje által neki rendelt muzsikát.

Kiss Sándor, Kép: Nemes András

(A népviseletbe öltözött babákat Pál Bözsi néni készítette)

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja Húsvéti számában