Hogyan lehetnénk boldogabbak? című könyvében a boldogságnövelés tízparancsolatának egyikeként azt írta, tegyünk jót másokkal. Miért leszünk mi is boldogabbak attól, ha másnak örömet okozunk, segítünk?

Sokkal többről van szó, mint az örömről, amit átélünk, amikor adni tudunk. Adni annyit jelent, hogy képesek vagyunk, „hatalmunkban áll" mással jót tenni, s ez a szubjektív érzés óriási hatással van ránk, megnöveli énerőnket. Amikor ilyen mély erőket mozgósítunk, az immunrendszerünk is szabályosan csatasorba áll. Tehát, amikor örülünk, az reflexszerűen örömhormon-termelődéssel jár, de hogy minek tudható be, hogy az immunrendszerünk, mely a saját egészségünket védelmezi, ily módon nekilendül, arra nem tudunk racionális magyarázatot adni, égi jutalomra kell gondolnunk.

Mennyiben él bennünk már a megszületésünk pillanatában a segítőkészség és mennyiben a környezetünk, a nevelés határozza meg?

A genuin altruizmus, vagyis önzetlen segítés genetikailag belénk van zárva, azonban a kultúrának ki kell nyitnia ezt az ajtót. Ez a génkulcs lehet az, amikor gyermekként látjuk mások jócselekedeteit, hogy segítenek embertársaikon. De már a néhány hónapos csecsemőknél is megfigyelték, hogy ha egymás mellé helyezik őket, az egyikük szomorú nyöszörgésére a másik nem csupán hasonlóképpen reagál, de odakúsznak, simogatják, sőt még meg is ölelik egymást.

Az idősebbek szájából sokszor hallani, hogy régebben sokkal többet segítettek egymásnak az emberek. Ez valóban így van, vagy idővel megszépültek az emlékek?

Sajnos egy olyan konzumkultúra hatalmasodott el életünkben, mely rendkívül kártékony hatással bír a mentalitásra: elemberteleníti, egoisztikus motívumokat erősíti. „Légy önző! Legyen neked jó! Törődj magaddal!" – s még lehetne sorolni a szlogeneket. A környezetünk arra buzdít, hogy önzők és individualisták legyünk szemben az egymás iránti figyelmességgel, szeretettel, segítségadással. A Kopp Mária-féle vizsgálatokban is kimutatták, hogy a kelet-közép-európai országokban nálunk a legmagasabb az individualizmus: csak magunkkal törődünk, nem vagyunk hajlandóak mások felé fordulni, s nem is akarjuk észrevenni a másik ember szenvedését.

„Rideg szívűekké neveljük a gyermekeinket."

Olyan kultúrában élünk, mely a tárgyakkal való bánásmódot átviszi az emberekkel való kapcsolatokba. Elhasználó, kihasználó, eldobó kultúra ez, melyben a régit, a rosszat eldobjuk ahelyett, hogy megjavítanánk. S ezt megsínylik a családok, a kisközösségek. Pedig, ha nem törődünk egymással, végünk: megdermed az emberi lélek, mely szeretet nélkül nem táplálódik újra. Pedig úgy kell a léleknek az étel, miként a testnek. A lelki táplálék pedig az egymással való törődés.

Emlékszem, egy éve történt, hogy valaki rosszul lett a Széll Kálmán téren. Az emberek egy része odament segíteni, s egy kislánynak is felkeltette az eset az érdeklődését. Édesanyja azonban erélyesen rászólt: oda se nézz, mert akkor nekünk is oda kell mennünk segíteni. Így neveljük félre gyermekeinket és tesszük rideg szívűekké. Pedig, ha elsivárosodik a lélek, e hiányállapotában agresszívvé válik, ezt láthatjuk manapság világszerte.

Miért tartja fontosnak a Szeretethidat, melynek idén fővédnöke lett?

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy e program fővédnöke lehetek, melynek alapmotívumai, hogy segítsünk a rászorulókon, tegyünk a környezetünkért, szeretetben, békében együtt legyünk és közösségi élményeket szerezzünk. Számomra ez azért is sokat jelent, mert a Szeretethíd az elméleti keresztyénségből a hit általi cselekvés irányába léptet mindnyájunkat.

Mit üzenne a Szeretethíd résztvevőinek?

Egyetlen pillanatra se felejtsék el, amire felesküdnek azzal, hogy e mozgalomba belépnek: ezzel a tevékeny, cselekvő szeretet mellett köteleződünk el.

Botos Regina
Forrás: szeretethid.hu 

Május 4-ig lehet jelentkezni a Kárpát-medencei református önkéntes napokra. Eddig már több mint tízezren jelezték részvételüket a Szeretethíd honlapján.