Magunkkal is szembenézhetünk az emmausi tanítványok történetében (Lk 24,13–35). Egymás és önmagunk iránt támasztott igényeink, elképzeléseink és a gyakori félreismerés éppúgy hályogot növeszt lelkünkre, mint a fel nem ismerés. A Feltámadott mellénk szegődik életünk útján, velünk együtt jön, de egymással való vitatkozásunk, elvárásaink, reménykedéseink („Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt...") akadályozzák látásunkat: nemhogy a feltámadott Urat, de egymást sem vesszük észre. Teremtett világunkat Isten csodákkal színezte, de sokunkból kihalt a rácsodálkozás képessége. Számítók lettünk, de emberi kapcsolatainkban még a számtani alapműveletek szintjén is furcsán „számolunk": mások hibáit összeadjuk, a számunkra rokonszenves emberek hibáit kivonjuk, saját vétkeinket elosztjuk, ellenfeleink gyarlóságait megszorozzuk...

Felszínes, külsőségekre sokat adó világunkban pompát várunk életben-halálban egyaránt: látványos sikereket, könnyek nélküli, édes örömöket – talán Jézus tanítványai is ezt várták. Mégis, az Úr húsvét utáni megjelenései váratlanok és nem pompázatosak. Jelenléte nem látványos, de mindent megváltoztató, átalakító. Igen: az üres sír titka más, mint a jászolbölcsőé. A Feltámadottat nem öleli körül a karácsonyi, ragyogó égbolt angyalkórusa (Lk 2,13–14), távoli országok uralkodói sem hoznak drága ajándékokat neki (Mt 2,11). A szürke hétköznapok valóságában keresi fel az övéit: a félelemtől rettegő, bezárkózó tanítványokat vacsora közben (Mk 16,14), keserves munka – halászat – közben a Tibériás-tengernél (Jn 21,1–14), vagy éppen a kertben, ahol egy asszony – a magdalai Mária – panaszkodik és siratja őt (Jn 20,11–18)...

Megváltó Urunk fáradhatatlanul tűri kételkedésünket, fájdalmas megingásainkat, pedig hozzánk is szól a halál és a sír sötétségét megtörő, fénylő ruhában megjelenő angyali kérdés, amely a Jézus sírját felkereső, földre szegezett tekintetű asszonyokhoz szól: „Mit keresitek a holtak között az élőt?" (Lk 24,5) Nemcsak a gyarló embernek, az egyénnek, hanem – amint erre Ravasz László is rámutat – a közösségnek, sőt az egyháznak is mindig kísértése volt, hogy „holtak között" keresse az élő Krisztust: halott, merev betűkben, tekintélyt parancsoló intézményben, emberi erő­ben és alkotásban...

Jézus értünk vállalta áldozatát: megkönyörült rajtunk, elesetteken, rágalmazókon, haszonlesőkön, nehéz természetűeken... Nem hánytorgatja fel múltunkat, nem kérdezi, kik voltunk: de magához hív, elfogad, érdekli, hogy kik vagyunk, miként viszonyulunk hozzá (Mt 16,15–16). Szeret minket – erre a szeretetre hív mindnyájunkat, amelyről mindenki megtudhatja, hogy hozzá tartozunk, az ő tanítványai vagyunk (Jn 13,34–35). Ismer minket, nekünk pedig fel kell ismernünk őt! Jézust az emmausi tanítványok kenyeret osztó mozdulatáról ismerték fel: Megváltónk ma is szüntelenül táplál bennünket Lelke és Igéje által, életünkben pedig félreérthetetlenül megmutatja Isten jóságát...

Kun András Nándor

Megjelent a Reformátusok Lapja április 20-i számában.