Egyre többet találkozunk az egyházi és világi médiumokban a református adventi kommunikáció fő üzenetével. A következőekben rövid elemzését szeretnénk adni az „Ez nem mese” fősor jelentésének, a református hagyományokhoz kötődően, katekézis formájában.

Mit takar az „Ez”? Miért nem úgy mondjuk, Karácsony nem mese?

A keresztyén tanítás egyik legnagyobb kihívása a szekularizáció. Az a jelenség, hogy ünnepeink, az ezekhez kötődő hittételeink jelentése megváltozik, ahogyan átkerül világi használatba. A karácsony ennek az átalakulásnak, kiürülésnek szimbóluma is lehetne. Túl sok mindent jelölünk karácsonnyal; vásárt, ralifutamot, mobil csengőhangot. A sok jelentés, nem jelentés, elvész az éle a szónak. Pedig a karácsony az egyik legélesebb szavunk: hitvallás. Isten és ember kapcsolatát értjük alatta. Az örömüzenetet: nem vagyunk egyedül a világban, az életünkben. Van beavatkozás, van titok, van egy hatalom, ami nagyobb bármilyen hatalmasságnál, természete kiismerhetetlen és felfoghatatlan az ember számára. Karácsonykor üres a menny, a megszülető Jézus Krisztus által Isten itt van ebben a világban. Ez: nem mese, a valóságról, vagy legalábbis számunkra valóságos dologról beszélünk.

Miért nem pozitívan fogalmazunk akkor? Miért nem azt mondjuk első renden, hogy karácsony a valóság?

Azért mert Isten és ember valósága élesen eltér egymástól. Az ember valósága „hierarchikus”. Olyan mintha még mindig piramisokban gondolkodnánk, tornyokat építenénk. Mi, akik a világ, illetve az ország piramisának alján élünk, szívesen képzeljük magunkat miniszterelnöknek, milliomosnak, hírességnek, mert azt gondoljuk, ezek az emberek, akik fent élnek, ismerik a valóságot. Ezekből a magasabb pozíciókból nyílik valódi lehetőség arra, hogy kitekintsünk a valóság horizontjaira és változtassunk a világon. Isten valóságlátása, a karácsony valósága ezzel éppen ellentétes. Az Ő pozíciója nem a piramis tetején található, hanem ennek legalján. Abba a közegbe, ahonnan mindenki elvágyódik, oda érkezik Isten közénk. Felfoghatatlanul nagy titok ez, és óriási örömüzenet! Ahogy Steinbach József, református püspök az interneten terjesztett adventi videóáhítatában fogalmaz: Istennek „nem a hatalom, nem a pompa, nem a dicsőség volt a közege, hanem azok közé jött, akik az élet peremére kerültek.” Ne felfelé tekintsetek karácsonykor, a fény nem fentről jön, hanem lentről, bentről! Isten a mélységbe szállt alá közénk, és ha világ, az ország piramisának aljában állva azt tapasztaljuk is, hogy fojtogató a káosz, alattomos a sötétség és nyomasztó a távlatok hiánya, vegyük észre, hogy nincs hová menni, mert Isten itt van velünk.

Mi a baj a mesékkel?

Nincs baj a mesékkel, de az evangélium nem a játékról, az ábrándozásról szól. A sötétség, a kivetettség nem díszlet! Isten nincs biztonságban karácsonykor, valóságos emberré lett, Jézus Krisztusban, születéstől fogva nem elfedi, hanem hordozza a világ bűneit. Karácsony nem úgy működik, mint az akciófilmekben, hogy Isten fentről biztosítja a terepet az evangélium számára. Isten csak és kizárólag Jézus Krisztusban van jelen ebben a világban. Egy csecsemőben, amit nem angyalseregek vagy VIP-testőrök őriznek, hanem a szülei, az emberek, azaz mi. Ránk van bízva: vigyázzatok rá, tessék! Tehetetlen, kiszolgáltatott: Én vagyok az! Ezt kell elmondanunk az embereknek, nem a mesét! Főleg azoknak, akik „karácsonyfóbiában” szenvednek. Akikből a karácsony félelmet, szorongást vált ki, mert a szeretet élménye nem része az életüknek. Vagy talán nem is beszélni kell ezeknek az embereknek a szabadító Karácsonyról, hanem a karjukra tenni, mint egy újszülöttet: Isten úgy szeret téged, úgy hordoz, ahogy te hordozhatod Őt.

Miért mondjuk ezt, mi a célunk ezzel?

Az „Ez nem mese” kampány nemcsak az adventi történet kibontása érdekében született, hanem egy nagyon gyakorlati célt is szolgál. A Karácsonyban kapott, felismert igazság nem sebtapasz, hanem orvosság, nem a bezárkózás ünnepe, hanem a megnyílásé, a rátalálásé. És mi másra kellene rátalálnunk, mint egymásra? Az „Ez nem mese” kampány hősei az árvíz és az iszap sújtotta területeken élő gyermekek és családjai. Nagyon fontos megértenünk, hogy nem azért ők a főszereplők, mert manapság divat vagy éppen kötelesség velük foglalkozni. Református keresztyénekként azért választottuk őket, mert azt gondoljuk, valamiképpen Isten választása ott van ezeken az embereken. Jelek ők. Mindannak jelei, amit eddig e pár sorban megfogalmaztunk. Kivetett, földönfutó, a társadalmi hierarchiában visszasüllyedt voltuk, kiszolgáltatottságuk, képletesen szólva, mezítelenségük közvetlenül az önmagát megüresítő Istenre mutat. A Magyar Református Szeretetszolgálat képviseletében szerencsém volt beszélgetni ezekkel az emberekkel. Ezekből a találkozásokból készült egy film is, aminek végén Melinda, egy kétgyermekes édesanya, akinek egy fél életen át, kalákában épített családi házát, korábbi életét vitte el az iszap, a következőképpen fogalmazott: „Valahogy mis is olyanok lehetünk, mint Mária, József és a kis Jézus, hogy most tényleg úgy kell megérnünk ezt a karácsonyt, ahogy nekik, hogy nem volt hová menniük.” Melinda a valóságról beszél, az életéről, 2010 adventjéről. Nem mese, nem bölcselkedés. Valóság. Az evangélium nem vigasz akar lenni, hanem provokáció. Melindáék és a mi számunkra is: mennyit és mit látunk meg ebben a megüresedésben, ezekre az emberekre tekintve? A kivetettséget vagy a rátalálást? Az értelmetlenséget vagy az ünnepet? Korunk nagy kérdése ez.

Az írásban idézett filmek anyaga megtekinthető a Magyar Református Szeretetszolgálat adventi kampányoldalán: www.eznemmese.info

Pásztory Ádám