Egy szép, másfél évvel ezelőtti szombat reggelen arra ébredtem, hogy férjnél vagyok és ez őszinte mosolyt csalt az arcomra. Az esetek nagy részében gyorsan lereagálom az eseményeket, ez a reggel mégis két héttel az esküvőnk után virradt rám. Hozzáteszem, addig esküvőztünk, nászutaztunk, levelekre válaszoltunk, rengeteget nevettünk és valahogy átsiklottunk afölött a tény fölött, hogy házasok vagyunk. Én legalábbis biztos. Nem mintha nem vártam volna repesve ezt az állapotot, de mégse hittem, hogy minőségi változást is jelent. Pedig jelentett. Ha ez egy tipikus film lenne a házasságról, az következne, hogy megrémültem vagy pánikba estem, de semmi ilyesmiről nem volt szó – ez a valóság. Soha annyira boldog még nem voltam, mint amikor kimondtam a boldogító igent. Gondolom ezért is hívják boldogítónak. Ha szemernyi kétely is lett volna a szívemben, akkor nem megyek férjhez. Azért ez logikus. Viszont amikor felszállt az esküvő utáni habcsókos köd, akkor jöttek a hétköznapok. Félreértés ne essék, nem voltak se unalmasak, se szürkék, sokkal inkább kalandosak, de akkor mégis megtorpantam és rájöttem, hogy feleség vagyok. És ez bizony minőségi változás volt, ami komoly felelősséggel is jár, mert attól a naptól kezdve, már semmi sem kizárólag az én dolgom volt, hanem maga a közös élet. Amibe bele kell tanulni.

Azonban, hogy ne legyen annyira egyszerű ez a folyamat, találkozásaink alkalmával az összes családtagunk, barátunk és ismerősünk csak azt kérdezgette: „Milyen a házasélet?” Én pedig szépen, csendesen a falra másztam ettől a kérdéstől. Mit lehet erre válaszolni egy teljesen új helyzetben, amiben még mi magunk sem mozgunk otthonosan? Azt hogy, szép, jó, vidám? Valahogy úgy éreztem bármit is mondok az valahogy túlzónak és magyarázkodónak hat. Aztán, ahogy telt az idő és egyre magabiztosabban jártunk közös utunkon, rájöttem milyen is a házasélet: kerek. És ebben már nincs semmi túlzás, mert ez a legegyszerűbb és legőszintébb válasz, amit adni tudok. Úgy érzem a házasság az, ami megadta számomra, hogy az élet teljes legyen. Már nem érzem azt a lelkemben ólálkodó hiányt, ami olyan sok éven át volt napjaim része, megmagyarázhatatlan és furcsa módon. Még mindig várok eseményeket, dolgokat vagy pillanatokat, de bármi is történjen, már nem hagynak űrt maguk után. A házasság attól szép és attól teljes, hogy adott két ember, akik közül az egyik fél te magad vagy, minden erényeddel és hibáddal, a másik fél pedig konkrétan a másik feled.  

Ehhez azonban szorosan hozzátartozik, hogy az űrt nem a házasság, mint üres kifejezés, járja át. Ami tartalommal töltötte meg ezt az egyszerű fogalmat, az Isten áldása volt. Nekünk nem volt kérdés, hogy legyen-e egyházi esküvőnk, nagyon jól tudtuk, hogy nem egy bürokratikus engedélyre van szükségünk a közös életünkhöz, hanem kísérő, megtartó és biztató áldásra. Csak így jöhetett létre az a bizonyos hármas fonál, ami szorosan összeköt és nem szakad el.

Általános nézet, hogy a valóélet ott kezdődik, ahol a filmek véget érnek és a helyzet az, hogy ebben azért van valami. A házasság nem egy mindent vivő kártyalap, amit kihúzva már nem lesznek nehézségek az életben, nem egy jól csengő családi állapot és főleg nem csak egy aláírt papírlap, hiszen az életben mindig lesznek napos és árnyékos időszakok is. De egy igazi társsal az oldalunkon a könnyek is könnyedebbek. Voltaképp a házasság egy folyamatosan megújuló, sokoldalú, örök kötelék. Nem múló szerelem, szeretet és barátság, ami képes változni és változtatni. Egy olyan titok, amit csak az a két ember ismer, akik örök hűséget fogadtak egymásnak. Az életnek az a különleges teljessége, mely képes megmutatni Isten határtalan és időn is túllépő szeretetét.

Farkas Zsuzsanna