Amíg azonban ennek a pillanatnak a végére jutna a világ, addig még sok-sok kezdetet kell átélnünk. Tudniillik sok véget is átélt már a teremtettség. Mindjárt ott, az Édenben. A tökéletes kezdet után az ember véget is vetett önnön halhatatlanságának, biztonságának, elrejtettségének – mivel a bűn lényege az elszakadás, az egyedüllét, a Fentvalóval lévő kapcsolat megroppanása. Következménye pedig az iszonyú kiszolgáltatottság, a hányódás a pillanatnyi érdekek és a távolba vesző ígéretek mentén; az önzésnek a szájban édes, de a gyomorban keserűvé váló cseppjei között. Ha megváltoztatjuk az első betűt a fenti kifejezésben, jól ismert fogalom görög eredetijét kapjuk. Az an arkhé szókapcsolat az anarchia szavát hozza elénk, amely fejetlenségre, uralom nélküliségre utal. Isten nélkül az ember nem tud kezdeni semmit sem – csak a tagadás, a sehova nem jutás, az összevisszaság, a reménytelenség kiáltása szól belőle.

A kezdet ugyanakkor mindig reménységet sugall. Az Úr Noé bárkájának megfeneklése után megesküszik, hogy többé nem pusztítja el özönvíz által a Földet és rajta a teremtett világot, hanem mindent annak szolgálatába fog állítani, hogy helyreállítsa, ami elromlott és tönkrement. Az újabb kezdet azonban ismét nem végződött sikeres fináléval. Egyre nyilvánvalóbbá válik az Ószövetség lapjain, hogy ahányszor Isten újra vállalkozik az ő népével, annyiszor rombolja szét ezt a kezdetet az ember a saját ötleteivel. A bírák felügyelte teokrácia helyett királyi uralomért kiáltanak. A kettészakadt ország egyik felének tragédiája sem elég figyelmeztetés a másik felének a végről, amelybe vakon rohannak a bálványozó és elbizakodott júdabeliek.

És akkor, a történelem egy pillanatába sűrítve, megint azt mondta az Úr, hogy kezdetben… Új kezdet született. Ám ezúttal Isten maga született meg kezdetként, egy teljesen új élet hajnalán, ott, Betlehemben. Tehetetlen gyermekként ugyan ki gondolta volna róla azt, hogy ennek a kezdetnek azonban – az eddigiekkel ellentétben – soha nem lesz vége? „Uralkodásának nem lesz vége” – mondja róla már a próféta is az Írásban, bár akkor még bizonyára nem tudott mit kezdeni ezzel a képpel.

A felnövekedett Gyermek azután megmutatta a végtelen Atya még végtelenebb irgalmát, amikor az elesetteknek és a nyomorultaknak mutatott új kezdetet, új lehetőségeket, új életet. „Kövess engem” – hívó szava a régi kulisszák közül húzta ki a fásult és odahagyott lelkeket. Nyomába szegődtek mindazok, akiknek az új élet pontosan olyan valóságosnak kezdett derengeni, mint az, amelyben eddig botorkáltak. Azután egy pillanatra úgy látszott, a Fiú számára is elérkezett a vég. A kereszt szögeinek kalapálása mintha az idő kerekét lassította volna le egészen addig a pillanatig, amíg el nem hangzott az „elvégeztetett” sóhajos szava.

Azonban valami egészen újról beszél az üres sír. Az új élet elkezdődött. Immár visszavonhatatlanul megnyílt a kezdet ajtaja. Gondolunk-e erre, amikor a jászol előtt állunk meg? Gondolunk-e arra, hogy a Gyermek élete az egyetlen, amibe kapaszkodva nekünk is más lehet az élet? Merthogy – és ez a karácsonyi evangélium – van új kezdet! Életfontosságú, hogy legyen lezárva a régi, hogy az új megszülethessen bennünk. Az újjászületés szava fölött töprengő Nikodémus mindnyájunk kérdését szegezte a Názáretinek: hogyan születhetik az ember újra, ha vén?

A válasz: nem testtől, mert az Úr Krisztus sem testtől született, hanem Lélektől, mert ő is a Lélektől fogant, ahogyan Máriának és Józsefnek hírül vitték égi hírnökök. Lélektől születve lehet a miénk az új élet, a bűnbánat könnyei és az alázat égő tüzén át. Az ily módon re-formált ember újból felveszi a kapcsolatot az élet Urával, és keresi az Édenben elhagyott atyai hangot. Minden karácsony emlékeztessen hát arra, hogy nem egy mosolygós kisgyermek bámulására jövünk össze újra és újra, hanem az újrakezdés kegyelmének, az en arkhé-nak elfogadására, amely a személyes an arkhé-inkból próbál ma is kiszakítani és talpra állítani. Legyünk boldog részesei az újonnan születésnek; áldott új kezdetet, kegyelmes újrakezdést hát mindenkinek!

Kutasy Zsolt