A tárlat 1944. március 19-ével, a német megszállás napjával indul. Hazánk ekkor veszítette el nemzeti függetlenségét, ekkor indult meg először a nyilas, majd a németek távozása után a szovjetek bevonulásával a vörös diktatúra kiépítése. „Sokáig úgy tartotta a történetírás, hogy 1945 és 1948 között szabad országban éltünk, de valójában az egyházak számára az első pillanattól kezdve fenyegető körülmények alakultak ki, és bár eleinte nem látványos eszközökkel, de megindult az egyházakhoz kötődő személyiségek megfélemlítése is. Egyik diktatúrából a másikba, csöbörből vödörbe estünk" – hangsúlyozza Kiss Réka a kettős megszállást bemutató terembe lépve.

Akik korábban nemzeti alapon ellenálltak a náci hatalomnak, volt bátorságuk részt venni a zsidómentésben, azokban a maguk hatalmára nézve a kommunisták is potenciális veszélyforrást láttak. Likvidálni kellett őket, és ennek legegyszerűbb módja az volt ezekben az években, ha háborús bűnökkel vádolták őket. Ilyen emblematikus alakja volt az ellenállásnak például az embermentő svéd diplomata, Wallenberg egyik legfontosabb magyar segítője, a református SDG-mozgalom  vezetője, Soos Géza is, aki a szovjet megszállást követően rövid időn belül ugyancsak szembekerült a kommunistákkal, és az ország elhagyására kényszerült. Ahogy a korábbi embermentők közül például Dobos Károly lelkész, Szabó Imre esperes, Pógyor István KIE-vezető, vagy a határon túliak közül Gachal János délvidéki püspök és Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész is előbb vagy utóbb konfrontálódott a vörös hatalommal. Utóbbi három az életével fizetett a diktatúra börtöneiben.

Egy „kis" munka

A szovjet munkatáborok világát, a Gulagot bemutató teremben is érdemes kicsit hosszabban időznie a református látogatónak, ha a hitük és magyarságuk miatt meghurcolt, meggyilkolt testvéreire emlékezik. A háború után a magyar társadalom jelentős részét, mintegy hatszázezer főt érintett a hadifogság vagy a malenkij robot, akiknek a harmada sohasem tért haza.

A szovjet bevonulás után a Szovjetunióhoz csatolt Kárpátaljáról tíz­ezrével hurcolták el a magyar lakosságot a sztálini lágerekbe, kifejezetten koncentrálva népünk helyi vezetőire, köztük a legaktívabb missziót végző református lelkészekre, akik közül több tucatnyian kerültek a szibériai haláltáborokba. „Gulácsy Lajos, Forgács Pál, Horkay Barna, Kovács Zoltán, Zimányi József nevét mindenképpen meg kell említenünk. Közülük többen megírták a visszaemlékezéseiket is. Ezekből megtudhatjuk, hogyan lehetett az embertelenségben is embernek maradni, és hogyan lehetett a legborzalmasabb körülmények között is az Urat szolgálni" – teszi hozzá a történész.

„Biblikus" diktatúra

Harsog a munkáskórus éneke és a pártvezér május elsejei lelkesítő beszéde az ötvenes évek sikerpropagandáját bemutató rész hangszóróiból. Jólét, jókedv és fejlődés sugárzik a falakat borító szocreál festményekről is. „Ha a valóság és a propaganda közötti mérhetetlen űrre tekintünk, sajnos a hivatalos egyháznak van mivel számot vetnie. Az új, a totális hatalom által jóváhagyott egyházvezetés kötötte kompromisszumok mögött nyilván nem csak puszta megalkuvás, hanem akár jó szándék, akár valamiféle realitásérzék is lehetett, de tény: ez olyan következményekkel járt, amelyek már az egyház lényegét, a krisztusi tanításhoz való hűséget, a hívek szolgálatát kérdőjelezik meg" – vélekedik Kiss Réka. Sokan voltak lelkipásztorok, akik kiálltak ugyan bajba jutott híveik mellett, ám az egyházvezetés nemhogy nem sírt együtt a sírókkal, de a bátran kiállókat azzal sújtotta, hogy méltatlan szolgálati körülmények közé helyezte őket.

A korszak kutatójától megtudjuk: a református egyházvezetés a rendszer propagandacéljainak elérése érdekében nemcsak a téeszesítést és a beszolgáltatásokat támogató prédikációk elmondására kényszerítette a lelkipásztorokat, hanem egy olyan teológiai rendszert is kidolgozott, amely a proletárdiktatúra berendezkedését próbálta igazolni a Szentírás alapján.

Református „kémek"

Bár fegyveres ellenállásra csak 1956-ban került sor, a lelki rezisztenciának megannyi formája működött már a forradalom előtti években is. Ezek egyik legfontosabb terepe magától értetődően az egyház volt. Egy olyan korban, amikor a szabad vallásgyakorlást minden módon próbálták ellehetetleníteni, még egy családlátogatás vagy egy házi istentisztelet is ellenállásnak számított. Például a Wekerle-telepi református gyülekezet belmissziós jelentése szerint 1950-ben hat alkalommal tartottak konfirmációt. És hogy miért? Mert a családiasabb légkör jobban kedvez a konfirmandusoknak – írták kissé megszépítve a tényeket a dokumentumban. Mivel nem tehettek vallást nyilvánosan hitükről a fiatalok, a gyülekezet kevésbé feltűnő módot talált erre. „Amikor az iskolákat már államosították, az egyesületeket felszámolták, a lelkészeket bebörtönözték, a presbitereket kitelepítették, az újpest-belvárosi vasárnapi iskolába mégis száz gyermek járt. De szeretnénk, ha a gyülekezeteinkben ez ma is így lenne!" – összegez kalauzunk.

A diktatúra sajátos logikájából következik, hogy sok mindenre, ami egy demokráciában természetes, hétköznapi tevékenység, a titkosrendőrség gyanakodva tekint. Így történhetett, hogy a már felszámolt Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) hetente találkozgató, imádkozó és a társadalom problémáiról eszmecserét folytató, valamint a nemzetközi szervezet svájci központjával levélben kapcsolatot tartó tagjait államellenes cselekménnyel és kémkedéssel vádolták. „Ha mai szemmel nézem, nincs többről szó, mint értelmiségi magánbeszélgetésről és testvérszervezeti kapcsolattartásról. Ha az ÁVH szemszögéből: szellemi ellenállás és kémkedés" – magyarázza a jelenséget a történész.

A gondnok „elköltözött"

A kitelepítésekről szóló terem a mindennapi terrort mutatja be. A vészjósló háttérzene és a fokozatosan kialvó fények azt érzékeltetik, hogy senki sem érezhette magát biztonságban. Elég volt református hívő embernek lenni, vagy elég volt, ha rossz társadalmi csoporthoz tartozott az ember, bármikor eljöhetett érte a fekete autó. Az egykori arisztokraták és a városi polgárság sem tartozott az új hatalom kegyeltjei közé, ezért elvéve lakásaikat ezrével telepítették ki őket vidékre. Ez az intézkedés főként a fővárosi gyülekezetek vezetői és az egyház értelmiségi bázisát zilálta szét. Az ötvenes években gyakorlatilag kicserélődtek a budapesti presbitériumok. Egy gyülekezeti forrás például úgy fogalmaz, hogy gondnoka „elköltözni kényszerült". Nyilván kitelepítették.

Ha egyházunk társadalomtörténetét vizsgáljuk, a múzeum legfontosabb része a beszolgáltatásokat bemutató terem. A református közösség legszélesebb rétegét és a falusi-mezővárosi gyülekezetek gerincét a parasztság adta. A kommunista diktatúrának egyik elsődleges célja az ő tönkretételük volt, ami egyben a református egyház tönkretételét is jelentette. „Az egyházfenntartó réteget megfosztották vagyonától, társadalmi presztízsétől, identitásától. A téeszesítés története gyakorlatilag egyháztörténetként is vizsgálható" – állítja Kiss Réka az egykilós sertészsírtéglákból kirakott, a kulákok sorsát bemutató labirintusban kanyarogva.

Egy „veszélyes" jelölt

A bírósági iratokkal és dossziékkal kitapétázott térben a koncepciós perekről beszélgetünk. Érdekes: míg a legnagyobb és a legkisebb történelmi egyház esetében bíróság elé állították a vezetőket, Mindszenty József bíborost és Ordass Lajos püspököt, addig Ravasz Lászlót „csak" lemondatták pozíciójáról. A történész szerint ennek csupán taktikai okai lehettek: a pártállami egyházpolitika a reformátusoknak szánta az „éltanuló" szerepét. Nem volt tehát egyházvezetői per, de sok elszigetelt per volt, ami az alsópapságot volt hivatott megzabolázni.

Pap Béla az egyházi ellenállás szimbolikus alakja volt. Több kérdésben szembeszegült a hatalommal, és egy jobb világban adottságai, elismertsége okán talán a református egyház püspökévé is választhatták volna. Veszélyes volt, el kellett távolítani tehát. Ez annyira fontos volt a hatalom számára, hogy – a periratokból kiderül – az ÁVH vezetője, Péter Gábor személyesen is nyomon követte az ellene folyó eljárást. Rá a sálja és pár igés tábla emlékeztet a következő teremben. Az '56 előtti időszak másik nagy koncepciós ügye a KIE-per volt, amire már utaltunk fent. Pógyor Istvánt, a csoport vezetőjét itt verték agyon a Terror Háza épületében. Az ő pere azt mutatja, hogy a kommunisták nem feledkeztek meg a világi egyháztagság megfélemlítéséről sem.

A „gyilkos" lelkipásztor

Bár az egyházi személyek nem a barikádokon álltak a forradalom napjaiban, de mégis meghatározó volt a szerepük. Ravasz László és a többi egyházvezető rádiószózata sokak számára igazodási pontot jelentett a bizonytalanságban. A budapesti teológusok pedig a sebesültek mentésében jeleskedtek, és áldozták fel közülük ketten is – Magócsi István és Herczegh Lajos – másokért életüket.

Mivel az '56-os forradalom és szabadságharc a széthulló tanácsrendszer helyébe lépő új közigazgatás, a nemzeti tanácsok soraiban több tucat lelkipásztort talált, a kádári megtorlás őket is sújtotta. A rendszer nem hagyhatta válasz nélkül, hogy az egyház tíz év üldöztetés után is még mindig ilyen fontos szerepet tudott játszani a civil élet megszervezésében az ősznek abban a néhány szabad hetében. Sokakat bíróság elé állítottak, és a dunántúli Levél lelkipásztorát, Gulyás Lajost elrettentésül ki is végezték. Bűne a bizottsági tagság és az volt, hogy a mosonmagyaróvári sortűz után higgadtságra kérte a felbőszült embereket, és egy ávóst is megmentett a lincseléstől. Gyilkosságra buzdítással vádolták, és 1957. december 31-én – egy napra rá, hogy a totális hatalom a református egyházi vezetőket kitüntetéssel jutalmazta – felakasztották. „Életet mentett, tette a dolgát, amit a hatalom is respektálhatott volna. De nem tette, mert az volt az érdeke, hogy azt demonstrálja: kegyetlen, brutális volt a forradalom, és ebben részt vettek még az egyházak is" – próbálja megmagyarázni a felfoghatatlant kalauzunk, a korszak jó ismerője. A mártírra egy református lelkipásztori palásttal emlékezik a kiállítás az egyházüldözést bemutató részében.

„Bukfenc"

A kiállítás legmegrázóbb része az épület alagsora, ahol a korabeli pincebörtönt rekonstruálták. A cellák falairól a kommunizmus és a nyilasok áldozatai, köztük református testvéreink néznek velünk szembe: Mikó Zoltán, a zsidómentő és ellenálló katonatiszt, aki Soos Géza munkatársa volt, aztán Bilkei Pap Zoltán, egy ismert református család fiatal tagja, Tóth Ilona orvostanhallgató, az '56 utáni megtorlások egyik áldozata és mások.

„El se tudjuk képzelni, milyen testi-lelki kínokat szenvedtek el azok, akik ide jutottak. De mi kell ahhoz, hogy valakit megtörjenek? A fizikai szenvedés mellett nyilván a bezártság, a magány, a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, a reményvesztettség, az alapvető életfeltételek megvonása mind közrejátszik ebben. Mi lesz velem? Mi van a családommal: édesanyámmal, a feleségemmel, a gyerekeimmel? Az állandó verés, kínzás, kihallgatás mellett ilyen kérdések gyötörhették az itt szenvedőket. Ha ezt megérezzük ebben a nyirkos, hideg, sötét pincében,  átélhetjük, mit jelenthetett egy-egy testvérünknek ebben a helyzetben az Istenbe vetett reménység" – mondja Kiss Réka. Az e falak között halálra gyötört Pógyor István mellé cellaügynököt tettek. Tőle tudjuk, hogy a rabot, mivel az összekötözéstől elzsibbadt lábaira nem tudott ráállni, ráadásul közben ütötték-rúgták, fogvatartói bukfencnek csúfolták. A tusájáról szóló cinikus hangvételű tudósításból kiderül, miként merített mégis hitéből erőt a legnagyobb fizikai erőtlenségben is Pógyor István.

Kiss Sándor
A cikk megjelenik a Reformátusok Lapja február 24-i számában.
Fotók: Sereg Krisztián