Számomra mindig nagyon kedves volt a húsvét ünnepe. Egyrészt, mert ilyenkor már a tavasz számtalan jele vett körül bennünket, vége volt a télnek, kezdett megindulni az élet a természetben. Másrészt ilyenkor különösen is átjárta a szívemet a feltámadás örömhíre. Jézus nem halott, ő él. Ha volt is valami miatt szomorúság a szívemben, az húsvét reggelén messze szállt.

A két tanítvány megy hazafelé. Nem messze laknak Jeruzsálemtől. Szomorúak, mert csalódtak. Nem titkolják, el is mondják a hozzájuk csatlakozó idegennek: „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt." Reggel ugyan történtek különös dolgok, üres sírról beszéltek az asszonyok, és a tanítványok is megerősítették ezt a tényt, de mit változtat ez azon a valóságon, hogy Jézus halott?

Ha valaki, akkor a most melléjük csatlakozott idegen – aki nem volt más, mint maga az Úr Jézus – igencsak elszomorodhatott. Nem véletlenül nevezi őket balgáknak és rest szívűeknek. Miért nem gondoltak arra, hogy a próféták éppen erről jövendöltek: Krisztus szenvedéséről, haláláról és megdicsőüléséről? A két tanítvány csak hallgatja a melléjük szegődött idegent. Aztán Jézus úgy tesz, mint aki tovább akar menni. Nem, ő nem akarja senkire ráerőltetni a jelenlétét. Itt a két tanítvány határkőhöz érkezik. Elengedik Jézust, vagy ragaszkodnak hozzá? Hagyják, hogy úgy menjen tovább, hogy meg sem próbálták behívni, vagy pedig behívják őt otthonukba? Az utóbbit választják, marasztalják. „De azok unszolták és kérték: »Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már!« Bement hát, hogy velük maradjon." (Lk 24,29)

A húsvét mindig ilyen határkő az életünkben. Egészen közel jön hozzánk Krisztus, talán egy-egy ünnepi prédikáció alatt nekünk is hevülni kezd a sokféle szomorúságtól kihűlt szívünk. Aztán hagyjuk, hogy elhalványuljon az üzenet, elkopjon az evangélium, és megyünk tovább otthonainkba, munkánkhoz, a hétköznapokba – nélküle.

Jézust sokszor nem marasztalták. Sőt elküldték, vagy egyenesen elűzték őt. Nem kellett a saját falujában, le akarták taszítani a szakadékba (Lk 4,29). Volt olyan település, ahová be sem engedték, nemkívánatos személynek nyilvánították, olyannyira, hogy még a szeretett tanítvány, János is tüzet akart kérni rájuk (Lk 9,52–55). Miután megszabadította az ördögi lélektől megszállott embert a megkötözöttségéből, és a disznók odavesztek a tengerbe, a gadaraiak egész városa kérte, hogy hagyja el a határukat (Mt 8,34).
De voltak olyanok, akik szívesen látták őt. Bethániában élt há­rom testvér, ahol Jézus otthont és ellátást kapott (Lk 10,38). Kapernaumról is azt írja a Biblia, hogy otthon volt neki (Mk 2,1).

Életed sarkalatos kérdése ez: elküldöd, vagy marasztalod Jézust? Tisztes távolságban akarod látni őt, vagy meg akarod osztani vele az egész életedet? Bárcsak igazi imádságként hangozna el a jól ismert ének sora az ajkunkról: „Megtörve és üresen, adom magam neki, / hogy újjá ő teremtsen, az űrt ő töltse ki." Ha kéred, ha marasztalod, ha a hétköznapokban is engeded, hogy veled legyen (és te ővele), akkor teljesen megváltozik az életed: már most átment a halálból az életbe. Olyan boldog bizonyságtevőjévé válsz, mint a két emmausi tanítvány, akik még aznap este visszaindultak, hogy elmondják az örömhírt a többieknek: Jézus él!

Bodnár Péter 
Megjelent a Reformátusok Lapja húsvéti számában.