Lázár feltámasztása után összeül a Nagytanács, hogy elhatározza, mit is kezdjenek a Jézus-jelenséggel. Tenni vagy lenni? Nagy a tét. Ha hagyják ezt a furcsa rabbit, akkor még több jel és csoda történik általa, míg végül sokan hisznek benne. A Nagytanács logikája szerint ez veszélyes lenne. Talán ijesztő számukra ez a gondolat: „ha egyszerűen csak hagyjuk őt..." Ijedtükben, félelmükben tanácskoznak, döntést hoznak, cselekszenek. Nem hagyják, hogy ez a Jézus még nagyobb jeleket tegyen. Eddig már tanított, gyógyított, csodákat tett, most Lázárt visszahozta a halálból. Mi jöhet még ezek után? Erre csak egyetlen magyarázat lehet: hogy ő a várt Messiás – de az nem lehet. Inkább vesszen egy ember – mondják. Talán nem is gondolják, hogy a saját cselekedeteik megokolására szolgáló indoklásuk Isten tervében a beteljesedés felé mutat.

Ízlelgetem ezt a mondatot ma­gam is: egyszerűen csak hagyni Jézust. Mi történik akkor, ha a ma­gam, a családom, a közösségem életében Jézus csak úgy jelen van.

Ijesztő mondat? Talán igen. A Nagytanács is megijedt, mert attól tartottak, hogy sokan hinnének benne. Jézus jelenléte visszavonhatatlanul átformál. Talán én is megijedhetek, hiszen sokak hite sok új impulzust jelentene. Talán olyan emberek is megtérnének, akikkel magamtól nem szívesen lennék együtt a gyülekezet közösségében. Lehet, hogy örülnöm kellene olyanok megtérésének, akikkel magamtól nem keresném a kapcsolatot. Képzeljük csak el, hogy hogyan fogadná a gyülekezetünk azokat, akik Jézus átformáló jelenlétében hinnének benne. Azokat, akiket mi eddig nem hívőkként ismertünk meg, most egyszerre csak Jézus jelenlétének erejében keresni kezdenék őt a gyülekezet közösségében.

Mitől is ijednénk meg? Attól, amitől a Nagytanács: túl sok lenne ez nekünk. Véget érne a biztonságos, kiszámítható hitéletünk. Új emberekért kellene léteznünk.

Lehet, hogy nem csak megijeszt, de bizonytalanságot is kelt bennünk ez a gondolat. A Nagytanács is elbizonytalanodott, mert attól kezdtek félni, hogy Jézus hatására fontos dolgokat veszthetnek el: a népet, a helyet. Számukra két nagyon fontos érték, melynek a megmaradásáért sokat tettek, nagy áldozatokat hoztak.

Sokan vannak ma is, akik attól félnek, hogy Jézus elveszi tőlük még azt a keveset is, amijük van, amiért oly keményen megdolgoztak. Úgy gondolják, hogy időt, lehetőségeket, szabadságot, pénzt veszíthetnek, ha Jézus jelen van az életükben.

Mitől is bizonytalanodunk el valójában? Talán attól, hogy Jézus majd kevésbé értékeli erőfeszítéseinket, mint mi tennénk. Vagy talán ő majd más dolgokat fog fontosnak találni, és nekünk talán le kell mondanunk azokról, amiket eddig fontosnak tartottunk? Meglehet.

De Jézus nem azért jött, hogy bennünket korlátozzon. Ő azért lett emberré köztünk, hogy nekünk életünk legyen és bővölködjünk. Valójában mindannyian ezt szeretnénk: élni igazán, és megtapasztalni Isten bőkezűségét az életünkben.

Azoknak az életében, akik egyszerűen csak hagyják, hogy Jézus jeleket tegyen, megjelenik a félelem nélküli szabadság. A görcsös ragaszkodás helyét az a mérhetetlen bőségű bizalom váltja fel, amely minden lelki növekedés alapja. Isten bízik bennünk, és vágyik a mi bizalmunkra.

Mit jelent tehát hagyni Jézust? Számomra azt, hogy bízom egy olyan Istenben, akit nem mindig értek. Ráhagyatkozom egy olyan Istenre, akinek a döntései nem mindig alkalmazkodnak az elképzeléseimhez.

S hogy miért tehetem mindezt? Mert az a tapasztalatom, hogy minden, ami az életemben eddig velem történt, nagy utakat bejárva bár, de közelebb vitt hozzá. Meglehet, hogy jelenléte felforgatja az életemet. De nincs nagyobb biztonság annál, mint ha valaki, aki ura életnek és halálnak, az én életemnek és halálomnak is Ura.

Sebestyén Katalin

Megjelent a Reformátusok Lapja április 20-i számában.